7. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

A németek. Igen, egész Európa róluk beszélt. Az emberek arról beszélnek, amiről a rádióban hallanak, az újságokban olvasnak. Így befolyásolja a sajtó és a rádió a közgondolkodást.
1936 nyarán úgy állt a dolog, hogy a "német" téma szinte kikerülhetetlen lett. Hitler hatalma, befolyása egyre nőtt. Látni kellett volna, hogy Európa (a világ?) újrafelosztását forszírozza egyre szemtelenebb módon, de a nemzetek vakok voltak, nem látták. Vagy látták, csak nem akarták észrevenni. Tessék-lássék ágáltak, hőbörögtek, méltatlankodtak, de senki nem vette magának a fáradtságot, vagy a merszet, hogy az mondja: eddig és ne tovább! Olyan ez, mint amikor az éhes oroszlán száját szalmacsutakkal próbálják betömni.
Az uralkodó osztályoknak érdekében állt a német-magyar kapcsolatok erősítése. Hitlertől remélték az elszakított országrészek visszacsatolásának hathatós támogatását. Amióta Magyarország belépett a Népszövetségbe, s amióta a győztesek elengedték a háborús jóvátétel hátralévő részét, a diplomácia mindent elkövetett, hogy a kérdést napirendre tűzze, de sem a Teleki, sem a Bethlen kormánynak nem sikerült számottevő eredményt felmutatni. Annak ellenére sem, hogy Bethlen gróf angolbarátsága és szigetországi kapcsolatai erősek voltak.

A veranda csöndjében e körül forgott a szó, a hűvös, esős vasárnap délelőttön.
Dósa Jenő, pocakját megtömve (a pocakot képletesen tessék érteni, a jegyző magas, vékony ember volt, annak ellenére, hogy hihetetlen mennyiségű ételt tudott egy ültében elfogyasztani) - lehiggadt, és tárgyilagos modorban beszélt.
Laci és Lajcsi azt fejtegették, hogy milyen előnyei vannak az egyre erősebbé, szorosabbá váló magyar-német barátságnak.
-Itt van például a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal villamosítása - ecsetelte Laci. - Német segítség nélkül bele se tudtunk volna vágni. Vagy a Győri Vagon és Gépgyár.
-Vagy Csepel! - vetette közbe Lajcsi, amikor a bátyja elhallgatott. Bármerre nézünk....
-De ennél többről van szó - mondta Laci.
Egymás szavába vágva győzködték az apjukat, aki a fejét csóválva hallgatott.
-Többről, igen! Itt a tét az, hogy német segítséggel esetleg visszakaphatjuk az elcsatolt területeket. Már régóta érik a dolog!
Lajcsi is hozzátette a magáét:
-Nemzetközi jogászok szerint nonszensz, ami történt. Példátlan aljasság, hogy egy országot azzal büntessenek, hogy területének a kétharmadát egyszerűen elveszik!

Dósa Lajos megmozdult a fonott karszékben. Előredőlt, felemelte a boroskancsót az asztalról. és kérdő tekintettel fiai felé kínálta.
-Köszönöm, nem - mondta Laci.
-Én se kérek most - hárította el a kínálást Lajcsi. Az apjuk vállat vont. Nevetett.
-Ha nem, hát nem! Több marad nekem!
Töltött magánnak egy fél-pohár jó kis kadarkát, s telespriccelte szódavízzel.
-Szervusztok!
Ivott, majd újra hátrazöttyent. Hátrébb tolta magát a székkel, keresztbe tette a lábát. Olyan jellegzetes volt nála ez a mozdulat, ahogy hosszú, csontos lábait keresztbe teszi. Utánozhatatlan, egyszerűen utánozhatatlan.
-Igen - mondta. -Elképzelhető, hogy német segítséggel talán egyszer. Úgy hallottam, hogy az előkészítő tárgyalások már megindultak. Vagyis inkább a tapogatózások. Azt hiszem egyelőre inkább csak tapogatózások. A bökkenő csak az, hogy nem tudjuk, milyen árat kell majd fizetnünk érte.
-Mire gondolsz, Apu? - szinte egyszerre hangzott el a kérdés a fivérek szájából.
-Arra - felelt elgondolkodva Dósa Jenő - arra, ami tizenötben történt. Hogy Németország oldalán újra belesodródunk egy háborúba, amit nem nyerhetünk meg.
Laci felugrott, s az asztal sarkát megkerülve elszaladt az almáriumig, ott tett egy sasszé-lépést és visszaszökdécselt a székéhez.
-De Apu!
-Hallgatlak. -Dósa Jenő szája sarkában megjelent az a szarkasztikus kis félmosoly, amit a családja tagjai és barátai annyira jól ismertek.
-De Apu, először is: ki beszél itt háborúról? Szó sincs háborúról. A vitás kérdéseket Európában tárgyalásos úton kell rendezni. Hitler hatalmánál, befolyásánál fogva el tudja érni, hogy a Népszövetségben foglalkozzanak végre a magyar kérdéssel. Igazságot Magyarországnak, ezt mondjuk mi, és ezt mondják német barátaink is!
Másodszor pedig - folytatta, és Lajcsi mellette sűrű bólogatással kísérte szavait - ha ne adj Isten háború lenne! Németország ma olyan erős, hogy a világon senki nem tudná legyőzni! Sem Franciaország, sem Anglia, a többiek pedig katonailag nullák..

Folyt a vita. Teréz egyszer-egyszer bekukkantott, hogy megvannak-e, nem kaptak-e hajba, aztán látva, hogy minden rendben, visszatért főhadiszállására, a konyhába, ahol a sparhelton főtt a tyúkhúsleves.

Jenő úr az erőviszonyokkal érvelt. Lélekszámokat, területnagyságot, gazdasági potenciált emlegetett, a fiúk pedig a katonai erőfölényre apelláltak. Persze a vita csak elméleti vita volt, abszolúthe semmi realitása nem volt. Mi lenne, ha? Értelmetlen kérdés. Porcikája se kívánta senkinek se a háborút. Az embereknek eszébe se jutott a háború, a Dósa család férfitagjai is csak elméleti síkon fejtegették a lehetőségeket.
Már majdnem delet ütött a nagyharang a csömöri templom magas tornyában, amikor elállt végre az eső, bár a komor fellegek továbbra is ottmaradtak felettük. A vitázók kimentek a felázott kertbe, hogy megmozgassák elgémberedett tagjaikat. Kövér vízcseppek csordultak le a tulipánok kecses szárán, vizesen csillogtak a ház falára felfuttatott borostyán méregzöld levelei.
-Most már innék egy jó korsó sört - mondta Dósa Jenő
Fürkészve nézett Lacira és Lajcsira.
-Nem ballagunk le a kocsmába ebéd előtt? No, mit szóltok hát? Csak jövünk és megyünk.