ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

11. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

Július végén elpusztult a Bundás kutya. Öreg volt nem vitás, el kellett mennie. Teréz benn volt a konyhában, Mariska vizet húzott kinn, Baba hintázott az almafa vízszintes vastag ágára felkötözött hintán. A kutya bement a konyhába. Soha nem tett ilyet, tudta, hogy neki nem szabad oda bemenni. Teréz már éppen rászólt volna, nyitotta is a száját, aztán mégse mondott semmit. Valahogy olyan furcsa volt a Bundás. Oda ódalgott Terézhez, lekushadt, és Teréz cipőjére hajtotta a fejét.
-No mi van? - kérdezte tőle az asszony.
Bundás megmozdította a fejét, és még jobban odafúrta, szinte belebújt a cipőbe. A sparhelton főtt az étel, meg kellett volna kavarni. Nem mozdult sem az asszony, sem az állat. Néhány nagyon hosszú pillanat telt el így.

-Jól van, jól: Elég most már - szólt rá szelíden.
A nagy kutya feltápászkodott és bizonytalan léptekkel kisirült az ajtó mögé, a helyére.
Teréz utána nézett: vak szegény és süket, alig lát és alig hall. Istenem, hogy eljár az idő ember és állat fölött. Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz.
Megkavarta a főzeléket. Egy csöppnyit kiszedett a fakanállal, megfújta, majd óvatosan a szájához emelve megkóstolta. Sótlan. Belenyúlt a konyhaasztalon lévő dobozba, hüvelyk, mutató és középső ujjával összecsippentett, amennyi jött és beleszórta a főzelékbe. Megkavarta és újra megkóstolta. Most már jó volt. Azon gondolkodott, elkezdje-e sütni már most a húst, vagy várjon vele? Ránézett a faliórára, fél tizenkettő volt. Ideje, mondta magának, mindjárt megjön Jenő. Betette a tepsit a sütőbe, kinyitotta a sparhelt ajtaját, megpiszkálta a tüzet, rakott rá egy fahasábot. Így ni, ez elég lesz. Egyszer csak meghallotta kintről Vótán hangját, a kis vizsla kétségbeesetten szűkölt az ajtó előtt. Hát ezt meg mi a fene lelte? Baba halk sikoltása érkezett el hozzá. Anyu! Jaj, jaj! Anyukám, gyere gyorsan, meghalt a Bundás!
Letette a fakanalat és kisietett. Első pillantásra meg sem érttette mi van ott? Lánya az ajtó mögött guggolt az oldalán fekvő Bundás mellett, másik oldalon Vótán kimerevített lábakkal nyüszített, farkát a lába közé húzta. Mariska a kútnál állt vödörrel a kezében, és rémülten nézett Baba felé. Kiejtette kezéből a vödröt, ami nagy csattanással leesett a betonra és felborult.

Hirtelen minden világos lett Teréznek. Gyengéden Baba hóna alá nyúlt. Felemelte a kislányt.
-Gyere!
Szelíd erőszakkal elvonszolta onnan. Baba sírt. Az öklével szétmázolta az arcán a könnyeket, tiszta maszatos lett a pofija. Teréz bevitte a konyhába, leültette a hokedlire. Átölelte a vállát, lehajolt hozzá, megpuszilta.
-Ne sírj.
Kiszaladt a küszöb elé.
-Hol vagy Mariska?
.Itt nagysasszony.
A kis cselédlány, mintha álomból ébredne.
-Szaladj hamarjában a strandra. Keresd meg Lacit. Mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön haza. Érted?
Mariska nem mozdult, földbegyökerezett lábbal állt a kút kávája mellett.
-Mi lesz már? Megmozdulsz végre?
-Igen, nagysasszony! A többieknek is szóljak, hogy jöjjenek?
-Nem kell! Csak a Lacit hívd haza. Vigye valahova a kutyáját, mert megőrjít a vinnyogásával.

Ebédre nem jött meg a főjegyzőúr. Tizenkettő előtt valamivel megcsörrent a telefon, ő telefonált:
-Nyanya bolondokháza van, nem megyek csak este.
-Pedig...
-Nem tudok! -Megszakadt a vonal.

Teréz tanácstalanul állt egy percig kezében a kagylóval, aztán visszahelyezte a villába. Végigsietett a hosszú előszobán ki a konyhába, Babához. A kislány előregörnyedve ült a hokedlin, térdére könyökölt, arcát tenyerébe rejtette. Mellé lépett, letérdepelt elé. a kőre.
-Kislányom, jól van, elég már.
Simogatta a fejét a vállát.
-Jól van, jól. Várj, mindjárt jövök.
Kiment az ajtó elé. A nagy kutya mozdulatlanul feküdt a rongyszőnyegen. Úgy tűnt, mintha aludna. Szürkésbarna, bozontos szőrét megborzolta a feltámadó szél. Szólt hozzá: Bundás! A kutya meg se moccant.

Állt ott, nem tudta mit csináljon.
A cselédlány szaladt volna a kertkapuhoz, hogy a strandra rohanjon Laciért, gyors mozdulattal elkapta a karját.
-Várj csak. Segíts előbb, vigyük be szegényt a fészerbe.
Megfogták, elől Teréz, hátul a lány, becipelték. Nagysasszony zsákvásznat terített alá, arra tették. Baba odafutott, be akart volna menni, az anyja azonban elállta az útját.
-Nem lehet most bemenni - szólt rá, szigorúságot tettetve. -Alszik.
Rátette az ajtóra a pántot, rácsattintotta a lakatot.
-Így ni! Hadd aludjon békében - mondta a síró kislánynak.

Másnap hajnalban eltemették. Dósa Jenő a kert hátsó kerítése mellett, két piros-levelű díszbokor közé ásott egy gödröt. Laci és Lajcsi saroglyán kihozták a fészerből a kutya testét. Letették a földre. Baba kétségbe esetten zokogott, rázkódott a válla, oda akart menni, hogy elbúcsúzzon tőle, de az anyja szorosan tartotta, nem engedte, hogy odamenjen.
-Végezzünk már - mondta az urának - nem kell a cécó.
-Maga csinálja a cécót, nem én! - morgott vissza Dósa Jenő.
A kislány ebben a pillanatban kiszakította a karját Teréz szorításából, és Bundáshoz szaladt. Térdre esett előtte, átölelte a fejét, és megcsókolta.
-Baba! -szólt rá az asszony. -Gyere ide!
Mintha meg se hallotta volna, ölelte a halott kutya nyakát.
És akkor hihetetlen dolog történt, Bundás megmozdult és felsóhajtott. A kislány megbabonázva nézte. Majdnem felkiáltott: él!, de a döbbenettől nem jött ki hang a száján. Csak egyetlen röpke pillanatig tartott a káprázat. A test mozdulatlanul feküdt a saroglyán. Laci és Lajcsi Babához léptek, belekaroltak jobbról, balról és hátrébb vitték. A két nagyfiú ezt követően óvatosan leengedte a testet a sírba. Ráterítettek egy kockás pokrócot, és mellé tették kedvenc rongylabdáját, ami már kissé szét lett rágva. Elkezdték szórni a földet.
Baba feljajdult.
-Várjatok! Még ne!
A gödörhöz lépett, lehajolt és megsimogatta őt még egyszer, utoljára.
-Soha nem felejtelek el - suttogta. -Te voltál a legjobb, leghűségesebb barátom!

...Futottak fejében a képek. Leforrázta a lábát, egyszer kiskorában, lehetett vagy négy éves. Nagyon beteg volt, rettenetesen fájt a lába, a két combja, ahova a forró tea ráömlött. . Emlékezett. Az udvaron fekszik a lugas mellett, a fehér deszkapadon az árnyékban, hátával egy párnának dőlve. Bundás mellette ül a földön. liheg, piros nyelvét kilógatja, folyik a nyála. Félrehajtott fejjel néz fel rá.
Beteg vagy kis gazdim? Hol fáj? Gyere, mutasd, megnyalogatom, hogy gyógyuljon!
El nem maradt mellőle egy percre se! Ha arra a félreeső helyre kellett mennie, Bundás oda is elkísérte. Leült a bódé elé, megvárta, amíg végez. És, igen! A legjobb játszótárs volt. Hozott egy labdát, vagy egy botot, letette a lába elé. Dobd csak el, kis gazdim! Dobd! Jó! S futott, nyargalt, árkon, bokron, az ágyásokon keresztül, hogy visszahozza, és újra kezdődjék a játék.

Baba soha senkinek nem mondta el, mi történt a kertben, csak az unokájának, Andriskának, amikor megöregedett. A gyerekek mások, mint a felnőttek. Andriska nem csodálkozott, nem nézte bolondnak, ő elhitte.

Nagy lapos követ helyeztek arra a részre, ahol a szíve lehetett a föld alatt. Baba kérte az apját, faragjon keresztet, és azt tűzzék oda.
-Hogyisne - tiltakozott Teréz, meghallva, mit kér a gyerek.
-Még csak az kellene. Kereszt csak embernek dukál, állatnak nem!