Közel két év telt el mióta utoljára ott jártam. "A völgyben, ahol a rögök alatt szavak lapulnak, a hullámzó füvek dallamokat súgnak, ahol mosolyognak rám a mező virágai, ahol lelkemben felcsendülnek a korabeli dallamok, ahol minden, minden emlékeket idéz, s én nem tudok betelni ezzel a csodával." Az előbbi mondatot egy korábbi írásomból idéztem.
Igen, az Emlékvölgyemben jártam, ahol miközben emlékezem, mindig feltöltődöm, jókedvre derülök és megnyugszik a lelkem. A leginkább a pandémia miatt maradtam távol, no meg ez az idei perzselő nyár miatt, amit ugyancsak nehezen viseltem. No, de most már szeptember van, az idő is szép, nyoma sincs az elviselhetetlen kánikulának, tehát végső ideje, hogy feltöltődjek.

Vidáman, jókedvűen érkeztem. A parkban még feldobta a hangulatom, hogy összefutottam egy vidám gyereksereggel. Jó ötlet volt a tanáruktól, hogy kihozta ide őket, ilyen gyönyörű időben. A lányoknál hulahoppkarika volt, a fiúknál futball, s azonnal be is rontottak az egyik kutyafuttatóba focizni. Bizonyára, azért tartották jó ötletnek, hogy ne kelljen messzire futkosniuk a labda után, ha célt téveszt s nem a kapuban landol.

Ők is vidámak voltak, nagy volt a hangzavar, és rám is átragadt a jókedvük. Így érkeztem ki a völgybe. Ám ott igen gyorsan lehervadt arcomról a mosoly.
Elsőnek egy raktárépület ordított rám, ami eddig nem volt, de most ott nyújtózott végig a völgyön egész hosszában. Azután a lucernás!... A lucernás, ami nem volt sehol. Felszántották s a fekete szántás telis-tele volt még feketébb varjakkal. A szilvafát is hiába kerestem, nyomát sem leltem, bizonyára az is útban volt valakinek. Minden letarolva, nem maradt ott a múlt szépségeiből semmi, csupán egy szál katáng árválkodott az útszélen s a virága is olyan halovány volt, amilyen még soha.

Az égre néztem, de ezúttal az sem nyújtott vigaszt. Telis-tele volt, keresztben-hosszában a repülőgépek okozta kondenzcsíkokkal, amik később gyapjas kis báránykákká szelídültek ugyan, mégsem hoztak vigaszt.
Fenn a csíkok, lenn a lucernás helyén a fekete gyászmadarak, a szilvafa meg úgy tűnt el, mintha sosem lett volna, ahogyan a gyerekkorom helyszíne is.
Eleredtek a könnyeim... Meglocsoltam velük az egy szál katáng egyre halványuló kék virágát búcsúzóul. Nagy szomorúság volt a szívemben, mert tudtam, nem látom többé. Nem jövök, mert nem maradt a szép emlékekből semmi,... semmi a világon. Ez immár, a végső búcsú. Márpedig a búcsú mindig fáj, ugye?




Az Emlékvölgyemről szóló írásaim sorrendben:

1. Elveszett mesék 2016.
2. Múltbéli látomás 2016.
3. Emlékvölgyem 2017.
4. A megperzselt völgy 2017.
5. Katángnak áll a világ 2019.
6. Utolsó látogatás 2021.