ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

22. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

Az idézett beszélgetés 81 évvel ezelőtt hangzott el. Számunkra, ma élő emberek számára különösnek, sőt mi több, észbontónak tűnhet, hogy Újszászy már 1939 februárjában egy, még be sem következett, s lehet, hogy soha be nem következő eseményről, háborúról beszél.
Előre vetíti, hogy a háborút nagy valószínűséggel elveszítik a központi hatalmak, vagyis "mi", ahogy a beszélgetés során többször is utal rá, egy kalap alá véve Magyarországot Németországgal, Olaszországgal, és a többi, Isten tudja kivel. Ki ez az ember? Látnok?
Elképedhetünk azon, hogy katonákat toboroz "vabankra", akiknek az lesz a dolga, hogy ha, majd, talán, egyszer esetleg bekövetkezik, és az is kiderül egyszer csak, hogy szorul a kapca, hogy a "kiugrás" előkészítését célzó tárgyalásokon titkosszolgálati eszközökkel biztosítsa csapata segítségével a tárgyalások megtartásának alapvető feltételeit.
Ehhez fel kell tenni persze, hogy Németország a végsőkig kitart, és egy őrült diktátor parancsára őrült módra száguld a szakadék felé. Meredek feltételezés 1939-n Honnan a fenéből vesz ilyeneket a vezérezredes? Az ujjából szopja?

Szürreális az egész, hiszen senki nem tud arról, mit hoz a jövő. Hogy így lesz-e? Hogy háború lesz. Miért lenne? Minden békés, minden nyugodt. Az ország örvendetesen gyarapodik, folynak a bécsi tárgyalások az elcsatolt területek visszaadásáról. A Felvidék jó része már visszakerült, most remélhetőleg Erdély jön!
Az emberek élnek, dolgoznak, reménykednek.
Hogy mégis bekövetkezik, mármint a világégés s mi magyarok a vesztes oldalon leszünk? Ki állít ilyet? Ennél nagyobb marhaság nem létezik!
És tovább, és tovább. Senki nem tudja megmondani most még, hogy is tudhatná, hiszen senki nem lát bele a jövőbe, hogy egy nemlétező, csak hipotetikusan feltételezett háborúban Magyarországnak arra lesz, arra lehet szüksége, hogy "kiugorjon" belőle (vagyis cserbenhagyja szövetségeseit, elsősorban Németországot) és különbékét kössön.
Aki mások füle hallatára nyilvános helyen ilyesmit állít, az tuti fixre veheti, hogy rövid úton, minden teketóriázás nélkül egy csukott autóval, kényszerzubbonyban egyenesen a Hárs hegyre viszik a bolondokházába, annak is a különleges esetek számára fenntartott zárt osztályára!

Nyolcvanegy évvel a beszélgetés után az olvasó joggal teszi fel a kérdést: a Dósa fiúk fején nem futottak -e át hasonló gondolatok? Nem kérdezték meg Újszászytól, mi végre ez a fene nagy felhajtás?
Igen, lehet, hogy átfutottak. Csakhogy ott volt az ezredesnek egy mondata, ami beléjük fojtotta a szót: a hírszerzési adatokra vonatkozott. Németország mozgósít!
A többi persze csak feltételezés volt, ami a mi lenne, ha kategóriába tartozik. De ki szólhatná meg Magyarország első számú kémét a feltételezésekért? Nem az a dolga? Nem azt várják tőle, hogy százalékokat számoljon, elemezzen, mérlegeljen, esélyeket és lehetőségeket latolgasson, prekoncepciókat gyártson, és hipotéziseket állítson fel?

Lehet, igen, lehet, hogy átfutott a fejükön. A múlt eseményeivel kapcsolatban sokszor csak feltevésekre hagyatkozhat az ember, így be kell vallanunk: nem tudjuk pontosan, mire gondoltak.

Újszászy kihúzta mellényzsebéből az óráját, felpattintotta a fedelét és megnézte mennyi az idő. Nagyon szép, régi divatú arany zsebórája volt, vékony lánc rögzítette egy belső gombhoz. Az idősebb, negyven feletti urak még előszeretettel használták ezeket az elavult, divatjamúlt zsebórákat, a fiatalok már karórát hordtak. Kérdő tekintettel nézett a Dósa fiúkra.
-Nem sürgetésképpen mondom, mindjárt fél tizenkettő. Cirka egy óra múlva a Belügyminisztériumban kell lennem...
-Kaphatunk egy kis gondolkodási időt? - kérdezte Dósa Laci, öccsére pislogva. Lajcsi merev arccal ült mellette, arca zárkózott volt, fülei vörösek, homlokát ráncolta.
-Persze - mondta könnyedén Újszászy. -További öt percet, sajnos többet nem.
Laci idegesen feszengve felnevetett. -Én három napra gondoltam.
-Három napra? Tudod mennyi idő három nap? Három nap alatt az ember háromszor is meghalhat a mi szakmánkban. Nem fiam. Most kell döntenetek. Most vagy soha. Ha nemet mondotok, szépen elköszönünk egymástól, s ti jobbra, én meg balra. Elfelejtjük ezt a beszélgetést, mintha meg se történt volna, hiszen nem is történt meg, ugye értitek?

A diákok fizettek, s elmentek. Most már csak a két középkorú hölgy maradt ott, meg a konyakozó urak, de ők is menni készültek. Új társaság érkezett, nyakig havasak voltak, fázósan, topogva verték le a lábukon lévő kalucsnikról a havat a bejáratban lévő, erre a célra rendszeresített, durva szövésű, hosszú-szálú. vastag, bordó szőnyegen. Laci az öccsére pillantott, Lajcsi visszanézett rá, felvonta a vállát, bólogatott. -Nem bánom - mondta a vállvonás.
Az idősebb Dósa fiú az ezredeshez fordult.
-Igent mondunk! Mikor és hol kell felesküdnünk?
-Már felesküdtetek.
Kérdő tekintet.
-Ja. Az előbbi "igennel". Nekem ennél több nem szükséges.
Finom, elegáns mosoly jelent meg a szája sarkában. Sok minden volt ebben a mosolyban, elfogadás, figyelmeztetés és alig leplezett öröm. Az elfogadás a fiúk "igenjének" szólt, mint ahogy az öröm kifejeződésének alig észrevehető halvány mosolyban kicsúcsosodó attitűdje is. A figyelmeztetés pedig annak, hogy mindaz, ami történt, és ami elhangzott, e pillanattól kezdve katonai titok!
Férfias, kemény arcát megszépítette a mosoly.

A Dósa fiúk megértették, nem volt szükség további magyarázatra.