Zihálva vonszolja maga után, átgázolva a konténerek között összegyűlt hulladékon, egyre mélyebbre. A sisakja éjjellátó funkcióra kapcsol, amikor a kikötő reflektoraitól elválasztja őket a nemzetközi tengeri kereskedelem szemete. Miután egy acélfalhoz támasztja a hátát, térdre rogy a férfi mellett. Golyóálló mellénye kicsúszik az ujjai közül. Kitapintaná a pulzusát, de megdermed. A nyakából lüktetve ömlik kezébe a forró, ragacsos vér.

De hiszen nem is lőttek rájuk! A harc pár tömbbel arrébb folyt, míg ők ketten kerülővel próbálták utolérni azt, aki elszakadt a csapattól. Egy lövedék gellert kaphatott a konténerek között, és...
Kiáltásokra figyel fel. Nem lehetnek a társaik, mert a műholdas kapcsolat még él: a fülében cseng a visszavonulásra felszólító parancs. Nemrég megtagadták azzal, hogy az elveszett után indultak.
Tovább vonszolja a társát, amíg egy megroncsolódott konténerhez ér. Az ajtaja meggörbülve szűkös bejáratot képez. Bemászik, és maga után húzza a férfit.

Az idegen beszédhang egyre közelebbről hallatszik. Suttogva kér erősítést, aztán egy gombnyomással kikapcsolja a sisakot, és a világ sötétbe borul körülötte. Vállához emeli a puskáját. Minden idegszála megfeszül, ahogy a léptek zörögve közelednek a szemétben.
- Nem félsz? - kérdi odakint egy hang.
- Á, ami megmaradt belőlük, már elhúzta a belét - válaszol egy másik.
A következő pillanatban megjelenik a két alak odakint, és mit sem sejtve elsétálnak a roncs előtt.
Ennyi lenne? Ellazítja az ujjait. Nem mozdul, amíg már sajogni nem kezd a lába. Akkor feláll és visszaroskad a társa mellé. Már nem ömlik a vére. A vezérének, aki kölyökből férfit nevelt belőle, vége van.

Hogy jutottak ide? Egy rutinműveletre küldték őket. Még soha nem találkoztak akkora ellenállással, mint itt. Hányan vesztek még oda? És aki megmaradt, hátrahagyta a testeket menekülés közben?
Úgy érzi, összeroppan a gondolatok terhe alatt. Az idő telik, elered az eső, de még mindig képtelen mozdulni. Csapdába esik a saját fejében.

Az a szerződés hozta ide őket, amit Tarasa vezetői írtak alá. Az ő feladatuk volt felkutatni az fegyver- és emberkereskedelem szálait, melyek a háború óta egyre jobban átszövik a déli országot. Nem volt még egy szervezet ezen a világon, ami ezt a munkát el tudta volna végezni. Mégsem kaptak támogatást, mert Tarasa államfője félt.
Ellenben a Fekete Csillagok vezetőivel. Kockára tették, hogy a csoport, amit több mint egy évtizede titokban tartottak, felfedheti magát a történelem legkényesebb műveletével.
Amint a kikötőn osztozó többi állam rájön, hogy egy fegyveres csoport Tarasa határán át lépett a területre, kitör a második háború. Még akkor is, ha az a csoport csupán a feketepiac túlkapásai ellen küzd.

Bénultan ül a társa kivérzett teste mellett, és mélyeket lélegzik a párás, penészszagú levegőből. Hosszú idő után felnéz a résre. Az éjszaka sötétjét lassan feltépi a hajnal. Hallja, ahogy egy helikopter csattogva átzúg a kikötő felett, és a rejtek oldala még sokáig búgva rezonál.

Tarasa? Tabula rasa. Egykor innen indult ki az élet. Az alapító ősök azt ígérték, ezen a földön az emberiség tiszta lappal kezdi az új kor történelmét.
Eszébe jut a gyermekkora. Mindig jelesre felelt abból, hogyan hagyták el az Óföldet, hogyan telepedtek le az új bolygón, és hogyan esküdtek fel az őseik arra, hogy ezúttal nem teszik tönkre az emberiséget. Eközben körülöttük az új világ első háborúja tizedelte a populációt.
Nem. Ő eleget látott ahhoz, hogy ne higgye el, hogy az ember változni képes. Még akkor sem, ha több száz évig éltek békében a háború előtt.

Újra közeledik valaki. Felküzdi magát a lucskos padlóról, és készenlétbe emelt fegyverrel a réshez térdel. Amikor feltűnik az első alak, elveszi a szemét az irányzéktól.
A tarasai rendőrség emberei azok. Szövetségesek. Ahogy leengedi a puskáját, az egyik felfigyel, és a résre szegezi a pisztolyát. Miközben ő félig előbújik, felemelt kezei remegnek, mint egy öregemberé. Talán meg is vénült, míg a reggelre várt.

Nemsokára a hullazsákba kapaszkodik, miközben a kikötő bejárata felé cipelik a társa holttestét. Senki sem beszél. Ő amúgy is képtelen lenne. A tenger időtlen moraja kíséri őket.
Amikor meglátja a kapun túl tülekedő embereket kamerákkal és mikrofonokkal, már tudja, hogy a világ - és az élete - végérvényesen megváltozott.