A lajtorja 113.,
33. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

Joó Ambrussal, és feleségével, Ildikóval még idefele jövet a vonaton ismerkedett meg. Székelyek voltak, Gyergyószentmiklósról utaztak Gyulára rokonlátogatásra, (s onnan aztán vissza) kihasználva a lehetőséget, hogy Erdély újra magyar, s a régi román-magyar határ megszűnt. Laci a fülke előtti keskeny folyosón pillantotta meg a székely népviselet szerint öltözködő, kucsmás, ködmönös férfit. Joó Ambrus éppen kihajolt az ablakon, valamit nézett a távolban. Kiment hozzá, szóba elegyedtek. Sok mindenről esett szó, legfőképpen Erdély visszakerüléséről. Ambrus, amikor már kissé belemelegedtek a csevegésbe, mesélt néhány dolgot a román "elnyomás" éveiről.
-A mi falunkban nem volt túl sok baj velük - mondta. -Gyergyószentmiklóson csak székelyek élnek. A gyerekek az iskolában magyarul beszéltek előtte is utána is, mintha mi sem történt volna, s mink, fölnőttek is az utcán és a korcsmában. Higgye el uram, mi nem foglalkoztunk azzal, hogy a községháza tetejin az áll: Primaria, s hogy a rendőrségből Prefektura lett. Magyar az irodista bévül, s a folyamodók is magyarul beszélnek.
Megvonta a vállát.
-Tuggya, hogy van a'. -Pökött egy hegyeset a vasúti kocsi piszkos padlójára. -Dinnyefárul nem esik nadragulya az ember fejire...
Később összeismerkedett Ildikó asszonnyal is.
-Gyöjjön át kicsinység oda, ahun mi ülünk. Lesz tán egy kis szederpálinkám! És bémutatom az asszonynak! - invitálta szíves szóval Ambrus.

Mire a közös vonatozás véget ért, s Laci bajtársaival leszállt Nagyváradon, pertu viszonyba keveredtek egymással. A szederpálinkának sok szerepe volt benne, emlékezett vissza később, magában kuncogva.
-Látogass meg az otthonunkban, Miklóson - invitálta Lacit Joó Ambrus. -Az ám a csudavilág, ha szípet akarsz látni egysze'. Ott egy tó, te, fent a hegyen, beékelve a sziklák közé, Gyilkos tónak híjjuk. Elmesélem majd a történetit. Mert a' van nékije bővest.

Laci hajlott a dologra. Szíve egyik fele haza húzta Médyhez, másik fele azonban azt mondta: eredj, menj, nézd meg Székelyföldet, ha már lehetőség adatik...
Szolgálata lejártával a rábízott feladatot letudva, miért ne mehetne el egy Székelyföldi körútra? - kérdezte magától. De még tusakodott, mit tegyen.
Mindegy, majd később eldönti.
Vívódását érzékelve Ambrus megbíztatta.
-Ne habozz hát, no, csapj a tenyerembe! Mutatok valamit Gyergyón, amit feltétlenül látnod kell!
-Mi lenne az?
A székely hamiskásan kacsintott.
-Hallottál te mán a híres havasi gyopárrul?
-Hallottam - vonta fel a vállát. -Fényképet is láttam egyszer róla. De...
-Nincs de! Ha elgyüssz hozzánk, istókúccse, addég abajgatlak, mígnem felviszlek egysze' nagy Hagymásra a Gyilkos tóhu'. Annak partján annyit láthatsz, mint égen a csillag!

A lajtorja 114.
34. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

Médynek egy lepréselt példányt vitt haza Erdélyből. A növényke nagyjából 4-5 cm magas, szabálytalan, girbe-gurba körvonalú keményfa keretbe van elhelyezve, enyhe ívben domborodó üveg, (vagy plexi-fedél?) alá. A fa-keret lehetetlenül sima és fényes, mély-barnára pácolt, tisztán látszanak rajta az erezet eredeti finom vonalkái.
A talapon nagybetűkkel ez áll: GYILKOS TÓ
A növény maga fehérkés színű, a szára is, a virága is fehérkés. Nem állítható, tisztán-pusztán, hogy hófehér lenne, azt az egyet tényleg nem lehet elmondani róla, inkább talán sárgásfehér, bár ez se fedi teljes mértékben az igazságot. Inkább olyan, mint széltől, napsugártól kifakult, elnyűtt, régi vitorla-vászon.
Szárán két levélke van. Az alsó, rövidebb, keskenyebb, és jobbra hajlik. Fölötte a "testvérkéje" hosszabb, és balra mutat. A virág sárgás-fehér árnyalatú közepét hét sziromlevél övezi. Jobb oldalon alul a legalsó fölött lévő szirmocska derékszögben lehajlik, megtörik, keresztezi a másikat, majdnem párhuzamos az ívelt szárral. Az egész annyira szép és megható a maga egyszerűségében, esendőségében. Mintha az emberi élet szánni-való esendőségét példázná.

Médy megkönnyezte az ajándékot.
-Erdélybe megyünk nászútra, mit szólsz? - kérdezte Laci, hirtelen ötlettől vezérelve.
Átölelte mátkáját, szorosan tartotta két erős karjában. Nem volt az olyan túl hirtelen jött ötlet, régóta fontolgatta, dédelgette magában.
-Nem bánom Lacikám - válaszolta a kislány lesütött szemmel, fülig pirulva.
Ó, az esküvő! És a nászút! Mikor lesz még az!
Betette a havasi gyopárt az üvegezett vitrinbe, a polcra, a fő helyre, félretolva egy kis porcelán ékszeres dobozt, és egy arasznyi szobrocskát. Jártában keltében minden nap megnézte. Apró, kerek, horgolt terítő van alatta, azon áll.
...Ma is meg van még. Az öreg üveges vitrin rég ki lett dobva a többi száz éves bútor-darabbal együtt. Most a Dósa család lakásában, az udvari szobában van az ágy fölött lévő üvegezett polcon, vagy mi a csodának lehetne hívni, sok egyéb, haszontalan, emlék-idéző csecsebecse között: szobrocskák, likőrös poharak, dísz-dobozok, fényképek, tálak, vázák, sportversenyeken nyert kupák, érmek, oklevelek.

Laci elmesélte a Gyilkos tó keletkezésének legendáját, úgy, ahogy Joó Ambrustól hallotta fenn a Hagymáson.
"Élt egyszer egy szép székely leány, Eszternek híták. Haja fekete volt, szeme szürkészöld, mint a Szármány oldalán nőtt ezüstfenyő. Alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Eszter egyszer elment a gyergyószentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, aki házat is tudott ezermesterkedni, meg szekeret faragni. Ahogy szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön és szíven üt, mint a villám - nyomban meg is szerették egymást. A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé, és megkérte, hogy legyen a mátkája. Esküvőre azonban nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány csak várta, várta. Esténként agyagkorsójával kiment a csobogóhoz, és ott sóvárgott hosszú órákon át a szerelmese után. Még a hegyeknek is meglágyult a szíve a lány sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.
Történt azonban, hogy egyik vasárnap délután meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Azon nyomban nyergébe emelte, és vágtatott vele, mint szélvész a Kis Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt. Aranyát, ezüstjét ígérte a lánynak, gyémántos palotát akart építeni neki, csakhogy megszeresse.
De Eszternek nem kellett sem a kincs, sem a gyémántos palota, csak a régi mátkája. Azt várta vissza, amikor felkelt a nap, akkor is, amikor behunyta szemét a világ. Feldühödött a zsivány, és erőnek erejével akarta kényszeríteni Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák, és hatalmas záporral, mennydörgéssel válaszoltak, majd megindultak lefelé a völgybe, iszonyatos földindulással, maguk alá temettek mindent - a lányt is, a zsiványt is.
Így keletkezett a Gyilkos-tó, amely - ha napsütésben belenézel - szürkészöld, mint Eszter szeme."
-Na, milyen volt? - kérdezte a végén. -Tetszett?
.Szép - pislogott Médy. - Szemét egyszerre csak hirtelen jött árnyék lepte meg. Sírás fojtogatta a torkát. - Csak...
-Csak?
-Nem is tudom
Rossz érzés vett erőt rajta. Ő, igen, ő, Herderics Médy: Eszter, s Laci a fiú, akit elvisznek katonának. S igen, ő, Médy az, aki hiába várja haza a háborúból a kedvesét!
Rettenetes pillanat volt. Mintha a jövő tárult volna fel előtte kegyetlen színeivel. Összerázkódott.
-Hát téged meg mi lelt kedvesem? - csodálkozott Laci.
-Ó semmi. Megszédültem egy pillanatra. Azt hiszem, éhes vagyok. Gyere, menjünk ki a konyhába, s nézzük meg, mit készít Anyuka vacsorára.
Kiszaladtak. Lenke néni a tűzhely mellett állt, fő lángon középen lábosban, fedő alatt nagyon forrt valami.
-Hajába főtt krumpli - mosolygott rá a fiatalokra. -Ugye szereted te is Laci?
-Szeretem, imádom kiáltotta vidáman.
-Akkor jó, mert nincs más. Vajat teszünk rá, ráolvad, jól megsózzuk, úgy esszük. Örülök, hogy szereted!
Laci átkarolta Médy vállát.
-Nagyon, nagyon szeretem!
Lenke néni úgy gondolta, hogy a krumplira mondja, Laci azonban Médyre értette...