A magyar költészet napján...

Hosszabb méltatásra készültem, mégis megfékeztem a tollam, mert úgy éreztem, hogy a tavalyinál hitelesebben nem tudom elmondani, mit adott nekem, mit jelent számomra József Attila. Most röviden fejezem ki tiszteletem, alatta pedig mellékelem róla szóló, személyes indíttatású írásomat.

Száztizenhét évvel ezelőtt - 1905. április 11-én - Ferencvárosban felsírt egy kisfiú. Világra jöttével a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja született meg. 1964 óta születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját.

A sors nem volt kegyes hozzá, súlyos lelki terheket cipelt egészen kicsi korától. Rövid, harminckét évre szabott életét végigkísérték ezek a traumák.
Mélyszegénység, nélkülözés, otthontalanság, árvaság, súlyos betegségek, meg nem értettség, kitaszítottság, viszonzatlan szerelmek, gyötrő szeretetéhség, társadalmi igazságtalanság elleni lázadások, lázítások kifejezésre juttatása jellemzik költészetét.
Költőóriás, aki rendkívül érzékeny, sebezhető ember volt. Szebb, teljesebb életre vágyott, igazságosra, ennek - hol nyíltan, hol burkoltan - hangot is adott költeményeiben.
Nemzedékeken ível át verseinek üzenete, melyek lázadásain kívül arról is szólnak, hogy a léleknek szüksége van táplálékra: szeretetre, mert szeretet nélkül az ember elveszik az útvesztőkben. Megsemmisül, legyen birtokában bármilyen hatásos fegyver.

Kiváló kertésznek bizonyult. Amit elültetett, annak a mai napig szedegetjük termését, és még sokáig virágoznak fái, örök életük garantált.
Most egy szelíd, ám elgondolkodtató verset hoztam tőle. Nagy kedvencem megzenésített változatával együtt - egy reményteli sóhaj a zavaros világban.

JÓZSEF ATTILA: KERTÉSZ LESZEK

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

1925. április

Bízom benne, hogy azok a virágok nem a világ sírjára kerülnek, hanem az élőket gazdagítják.

*

ATTILA és én (ahogy közelembe férkőzött)

https://iroklub.napvilag.net/iras/67668