Anna körül sistergett a levegő, olyan izgatottságot éreztem rajta, ami még az enyémet is messzemenően meghaladta. Nem volt szíve a táskájába gyömöszölni a képet, hanem szorosan magához ölelte, úgy sietett végig az utcákon az iskolából hazafelé menet. Mire észbe kaptam, már be is fordult velünk egy ismerősen keskeny, macskakövekkel kirakott utcába, ahol akácfák virágoztak az út szélén.

Nincsenek rá szavak, mit éreztem, amikor megláttam a távolban Suszter bácsi műhelyének tábláját. Ha nem sütött volna száz ágra a nap, még azt is hagytam volna, hogy kibuggyanjanak a könnyeim, így azonban erőt vettem magamon, mert eső nélkül mindenkit gyanakvóvá tett volna, ha eláznak a képen a gombok.

Anna nagy lendülettel nyitott be a műhely ajtaján, mire a sarkára szerelt kis csengő csilingelve megszólalt.
- Ezt nem fogod elhinni, nagyapa! - lelkendezett Suszter bácsinak, aki a csengetésre előcsoszogott az asztala mögül. - Ide nézz!

Suszter bácsi fürkésző tekintetét éreztem magunkon, és nagyon nagy önuralmamba tellett, hogy ne nyissam ki a szememet. Úgy szerettem volna egyszer a szemébe nézni!
- Hah! - kiáltott fel egyszerre meglepetten és elégedetten, mint aki megfejtett egy cseles rejtvényt, és éreztem, hogy a mutatóujjával finoman megbök. - Ezt a gombot mintha már láttam volna valahol... Látod, Anna, igaz jószág nem vész el!
- Adnál egy másik barnát, hogy kicseréljem? Gusztival más terveim vannak.

Nem akartam hinni a fülemnek. Akkor mégiscsak jól hallottam az iskolában, Anna felismert, és miattam vette meg a képet, nem pedig azért, mert egyszerűen megtetszett neki. Barnabás, Behemót, Szurok és a többiek persze egyből kérdezősködni kezdtek, hogy mégis mi ez az egész, kik ezek az emberek, hogy-hogy nekem van rendes nevem és miért nem mondtam el nekik, de szinte meg sem hallottam őket. Csak az számított, hogy Annának tervei vannak velem, méghozzá a képen kívül. Hosszú idő óta először éreztem, hogy tényleg fontos vagyok, nem pedig egy akármilyen gomb.

Miután nagy nehezen leoperált a képről, amit otthagyott ajándékul Suszter bácsinak, zsebre vágott, és elindult haza. Szerintem még az utcát sem hagytuk el, amikor már hallottam, hogy benyit egy kapun, és felszalad pár lépcsőfokon. Mire újra elővett a zsebéből, már a szobájában voltunk. Fél szememet eltakarta az ujja, ahogy fogott, de a másikkal láttam, ahogy az íróasztala feletti polcról leemel egy apró erszényt, és az íróasztalra szórja a tartalmát.

Akkor egyszerre megfordult velem a világ.
- Géza! - kiáltottam felindultan. - És Gedeon! Meg Gáspár, és... Mindenki!
- Hallottátok? - hüledezett Gáspár, aki az asztalon hanyatt fekve még nem láthatott engem, csak a kiabálásomat hallotta. - Patent legyek, ha ez nem a mi Gusztink volt!
- Az lehetetlen! - motyogta Géza, de egy másodperccel később már ott is feküdtem közöttük, és amikor Anna kiszaladt valamiért a szobából, tágra nyílt szemekkel, egymás szavába vágva kezdtek mesélni mindarról, ami a leszakadásom óta történt velük.
- El se hiszem, hogy tényleg itt vagy! - szipogta meghatottan Gerzson. - Azt hittük, örökre elvesztél!
- Meg kell hagyni, jó nagy kalamajkát csináltál! - korholt Gedeon. - Liza kisasszony otthon egyből kiszúrta, hogy eltűntél, és hiába vitte vissza a kabátot Suszter bácsihoz, ugyanolyan gombot nem talált az öreg, mint mi, így aztán mindannyiunkat le kellett vágni, és hat másik fickót varrtak a helyünkre.
- Sajnálom - restelkedtem, mert amíg én kalandokat hajkurásztam, ők kénytelenek voltak miattam ugyanoda visszatérni, ahonnan elindultak, és még az is megtörténhetett volna velük, hogy ők is elszakadnak egymástól.
- Ó, ne törődj vele! - vigasztalt Gellért. - Gedeon is csak most puffog, közben meg azért ő sem sírta tele a tűpárnát, hogy Liza kisasszonnyal elváltak az útjaink. Persze, utána bármi megtörténhetett volna, de minden jól alakult, mert Anna megkérte Suszter bácsit, hogy hadd tarthasson meg minket emlékbe. Még saját házat is csinált nekünk cipősdobozból, és hónapokon keresztül játszott velünk, csak aztán elunta, és azóta szerencsehozó kabalának tart minket. Jó dolgunk volt, nincs miért rosszul érezned magad.

Erre megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán én is mesélni kezdtem. Elmondtam, milyen reménytelennek tűnt a helyzetem a buszon, miután Liza kisasszony leszállt, hogy hányan léptek rám vagy rúgtak belém, mielőtt egy szerencsés mozdulat nyomán kirepültem a buszmegállóba.
Elmeséltem, hogyan talált rám Dani és lettem gombfoci csapattag, majd étel a főzőcskében és lyukas garas a pénztárgépben, meséltem továbbá Szurokról, Barnabásról és Behemótról, Snurrciról és a karácsonyról, Katica mozaikképeiről, majd végül a zsip-zsup vásárról, ahol Anna rám talált.
- Elképesztő! - suttogta lenyűgözve Gáspár, és nagyokat nevetett, amikor megosztottam vele mindazokat a szóvicceket, amik a kalandjaim során eszembe jutottak.
- Talán mégis megérte leszakadnod - tűnődött hangosan Géza. - De azért ígérd meg, hogy ha valaha is újra felvarrnak minket, nyugton maradsz, vagy viszel minket is magaddal!

Ezt készséggel megígértem, bár igazság szerint eddig is inkább a kalandok találtak rám, mint fordítva. Egyetlen gomb sem ura a sorsának, csak sodródik az árral, de mert az én kívánságaimnak úgy tűnik, különleges ereje van, megfogadtam, hogy ezután kétszer is meggondolnom, hogy mit kívánok.

Anna visszajött a szobába, kezében hímzett varródobozzal és egy kis kosárnyi anyaggal, amiből akkor még csak ő tudta, mi készül majd.
- Meg kell táncoltatnom a tűimet! - ismételte el Suszter bácsi mottóját, és azon nyomban neki is állt a munkának.
Sanda oldalra pillantásokkal lestük, ahogy szorgalmasan dolgozik, és mire beesteledett, el is készült a művével.
- Hű! - csodálkoztunk rá valamennyien a tökéletes szövetmackóra, ami egyelőre szemtelenül trónolt az íróasztalon. Az orra is hiányzott, csak a száját jelezte egy felfelé görbülő piros fonal.
- Ti jöttök, fiúk! - súgta bátorítóan Anna, majd a névadó mondókánk szerinti sorrendben felvarrt minket: Géza lett a mackó bal szeme, én a jobb, Gedeon került az orra helyére, Gáspár, Gellért és Gerzson pedig megmaradtak gomboknak a pocakján. Gáspár mindjárt meg is említette, hogy a lehető legjobb helyre kerültem, mert aki annyit látott a világból, mint én, annak mindenképpen szemnek kell lennie. Jólesett, hogy ezt mondta, bár nekem most már mindegy volt, hogy a mackó melyik részére kerülök, amíg együtt maradunk.

Anna azóta minden este a mackóval alszik el, nekem pedig meg sem fordul a fejemben, hogy leszakadjak. A testvéreim ugyan néha még kicsit aggódnak, hogy egyszer csak gondolok egyet, és kívánok valami butaságot, ami majd mindent a feje tetejére állít, de én biztosan tudom, hogy nincs mitől tartaniuk, mert nekem már minden kívánságom teljesült.

VÉGE