45. Jöjjön el a Te országod, (Negyedik Könyv, folytatás)

A délelőtt lassan ténfergett. Lenke néni a konyhában főzte a zöldséglevest, Dósa Laci és Médyke az udvari szobában az ebédlőasztalnál ültek, előttük nagy halom szaloncukor. Azzal foglalatoskodtak, hogy pamutszálakat kötöztek körbe a cukorkák papír-csomagolásának fehér, puha nyakán, amivel majd fel lehet akasztgatni őket a karácsonyfára. Halkan szólt a rádió, cigányzene édes dallamai szálltak a levegőben.
"Két babonás szép szemednek imádója lettem, ha te tudnád, hogy én érted, mily sokat szenvedtem" A nóta Médy kedvenc dala volt, hányszor, de hányszor húzatta ezt neki Laci, amikor még csak udvarolt!
Fél tizenegykor, vagy pár perccel később ismerős léptek kopogtak végig a gangon, valaki megállt a küszöbön, csengettek. Médy ült szemben az ablakkal, felkapta a fejét, s a félig lehúzott redőny résein keresztül megpillantotta Lengyel Imre bácsi alacsony, köpcös figuráját.
-Itt van Imre bácsi - ugrott fel, s már szaladt, és szaladt mögötte Laci, az ura is ajtót nyitni a kedves vendégnek.
-No, csak beugrottam egy percre - mondta a vendég széles mosollyal, barátságos, pufók, dércsípte képpel.

Beinvitálták a szobába, hellyel kínálták, Médy pogácsát tett az asztalra, Laci apró színes likőrös poharakat hozott ólomkristály tálcán. Nemrég kapták nászajándékba. Piroska-mama a szemközti falról rosszalló tekintettel nézett le rájuk: "ejnye-bejnye, milyen dolog ez, fényes délelőtt likőrt inni" de nem szólt, mert a festmények ritkán beszélnek.
Bejött Lenke néni, arcon csókolta a vendéget: Isten hozott Imre!
Laci császárkörtét töltött a pohárkákba, koccintottak. 11-kor a zene megszakadt, a rádió bemondója a híreket kezdte sorolni, előbb, ahogy szokásban volt, a háborús hírek jöttek. Arról beszélt, hogy a német-magyar csapatok hősies küzdelemben győzelmet győzelemre halmoznak az oroszországi frontokon. A felsorolt városok, ahol csapataink állítólag győztek, egyre közelebb kerültek a Kárpátok vonalához. Úgy tűnt, a hadsereg lassan visszaküzdi magát a történelmi határra. Laci a rádióhoz lépett, kikapcsolta. Médyt idegesítették a háborúról szóló hírek. Most is ránézett az urára, szeme tele volt aggodalommal.

-Ne félj Hédulikám - mondta Laci, s könnyedén megérintette a filigrán asszonyka vállát - idáig nem jutnak el. A németek még nem vetették be a csodafegyvert, de ha bevetik, akkor egyszeribe vége lesz a háborúnak.

Imre bácsi felpillantott, unokaöccse szemét kereste. Beszédes volt a tekintete, kétkedést fejezett ki, és valami mást még, valami baljóslatút, de nem szólt.
-Megyek mán - szólt könnyed, úrias bókkal Lenke felé biccentve -nem zavarok ilyen órán.
Lenke Hédy édesanyja volt, régi, jól csengő nemesi nevet hordozott. A név országszerte ismert volt
-Csak azért ugrottam be, hogy lássalak benneteket. Illetve azért - ficsúrosan rákacsintott Lenkére, - hogy Laci ecsémet megkérdezzem, nem-e lenne kedve ma este elugrani velem valahova, kirúgni a hámból?
-Laci nevetett, Médyre pillantott.
-De Imre bácsi! Három nap múlva Karácsony!
-Hát ippeg azért!
Médy lángvörös volt. Mindig elpirult, ha volt rá oka, ha nem. Laci ezt szerette benne.
-Menj csak Lacikám. Menj nyugodtan, este már úgysincs semmi dolog itthon.
Imre bácsi kicsit még habozott.
-Nos akkor...
Lenke nem állta meg szó nélkül.
-És a felesége, mit szól ehhez, vén lókötő?
Nem volt semmi bántó él a kérdésben, jól ismerték egymást, szoktak egymással évődni.
-Ó, az én Erzsikém! -Imre bácsi a legsvihákabb arckifejezést produkálta, ami csak tellett tőle. - Tudjátok, én csak odaállok elibe és elénekelem, hogy, aszongya, hogy: "asszonykám adj egy kis kimenőt, hadd zülljek csakúgy, mint azelőtt", aztán ölbe kapom, és összevissza csókolom...!
-Na jól van, ez a maga dolga! De...ugye nem maradnak túl későre?!
-Dehogy, nénémasszony, dehogy! Korán fogunk jönni. Hajnalra hazahozom a Lacit, he, he, he meglássa!
Felállt, arcon csókolta, aztán meg a kis Médyt. Már ment kifelé, de az ajtóból még visszafordult:
-Aztán ne csípje ki magát főhadnagy úr túlzottan a dísz-egyenruhájába, csákóstul, kardostul!
Ez is vicc akart lenni, Imre bácsinak lételeme volt a csipkelődés. -Mert ma Kőbányára megyünk, nem ám a Belvárosba, felfedeztem egy snájdig kis csehót a Szentlélek-téren!
-Pedig az volt a szándékom Imre bátyám! -Laci vette a lapot - Tudod, némi kardcsörtetés soha nem árt....!
Az ünnepi alkalmakon kívül Laci soha nem vette fel az egyenruhát, a munkahelyére is civilben járt be.
Elköszöntek egymástól, kölcsönösen meglapogatták egymás lapockáját: Isten áldjon öcsém, Isten veled bátyám! Aztán az előszoba ajtó becsapódott, és Imre bácsi hetyke léptei újra végigkopogtak, most már elmenőben a gang sárga, kopott, cirádás kövén.

Ugyanolyan lebúj volt a KÉK SZILVA, mint az összes többi a környéken. Az volt csak talán a különbség, hogy itt főzték Budapest legjobb marhapörköltjét, és itt játszott Imre bácsi szerint a legjobb banda Kőbányán. Éjfélkor már együtt énekelt az egész kocsma. Porosz Imre magához intette a cigányt, megköpködött egy húszpengőst és a füstös-képűnek a homlokára nyomta.
-Aztat húzzad tetves, hogy a kanyargó Tisza mentén ott születtem!
Fráter Lóránd dalai következtek, a Vén betyárt kétszer is el kellett játszani.
Az asztal tetején állt ekkor már Imre bácsi, egyik kezében a borospohár a jó kadarkával, a másikkal vezényelt:
"A vén betyár egyre ordít, fokosát forgatva, kocsmárosné, száz szál gyertyát, száz icce bort, ide az asztalra!"
Ekkor történt, hogy a zene szünetében egy féllábú, felkötött karú ember a mankójával átjött a túlsó asztaltól, s megállt Laci előtt.
-Főhadnagy úr alázatosan kérek engedélyt jelentkezni.
Dósa Laci odakapta a fejét.
-Hát te ki vagy pajtás?
-Nem ismer meg? Kérész Pista vagyok a maga falubélije!
-Kérész Pista? -Laci hirtelen rájött. - De az anyád mindenit! Alig ismerlek meg pajtás! Hát csak gyere, ülj le ide, s mesélj. Kocsmáros, hej, bort még!

A fiú, a falubeli, a Dontól jött vissza, ott lőtték el a karját és a lábát. Rossz bőrben volt. A helyiség tele volt sebesült, félkarú, félszemű, bekötött fejű, sántikáló katonával, a többi, aki nem katona volt, az, az öregebb korosztályokból került elő.
-Mi lesz ennek a vége Laci - kérdezte egyszer csak a Kérész Pista, amikor már jól összemelegedtek újra, s kivesézték volt a régi, falubéli eseteket.
Dósa Laci habozott. Onnan, ahol ő ült, a hivatalból, többet látott, mint az átlagember. De kötötte a titoktartás, amit a titkos jelentésekből tudott, hogy elvész az ország, - arról nem beszélhetett. Hetyke hangon válaszolt hát a legénynek.
-Legkésőbben a Kárpátok vonalánál megállítjuk őket. Legjobb erőink lesznek ott összevonva. A Hunyadi páncélosok és más elit-egységek.
-És te, Laci?
Dósa Laci fején átfutott egy gondolat. De a fészkes fenébe az ilyen gondolatokkal!
-Ha mégis idáig érnének, én a Várba megyek fel az egységemmel, azt védjük majd. Addig meg...addig teszem a dolgomat.
Imre bácsi felemelte a kezét, intett a zenésznek.
-Ácsi cigány!
Felállt, körbe nézett. Eladdig szuggerálta az embereket, amíg csend nem lett.
-Ne féljetek, bajtársak! - kiáltotta. -Megállítjuk a muszkát! Ha a vész haragja itten zúg majd, kikelnek sírjaikból dicső eleink szellemei! Kuruc vezérek lovagolnak az élen harci paripájukon, szól a tárogató, leng Rákóczi és Vak Bottyán zászlaja, rajta aranyhímzéssel a bötűk: cum Deo pro patria et libertate!
-Éljen, éljen - kiabálta összevissza a kocsma részeg népe. -Éljen az aranyszájú nagyságos úr, a Szentlélek Úristen szóljon az ő áldott ajkárú'

A korhely lump közönség néma csöndben hallgatta végig Lengyel Imre "Imádság Karácsony éjszakáján" című versét. Mert költő volt Imre bá, fűzfapoéta, verseket, és dalokat is szerzett.

"Uram! Áldozatot tenni jöttem hozzád!"

Légy szárnya se zizzent csak a vonat zakatolt messze.

"Ős Koppány kürtje szól, - előlép a táltos:
Uram! tiszta szívvel lépek az oltárhoz.
Kupából ittam bort, mézédes seritalt,
Szerettem az asszonyt, síró nótát, víg dalt,
Szilaj csikóvérem soha meg nem pihent:
Egyedül magamnak voltam a jó, a szent,
Penge élén jártam, sebet adtam, kaptam,
Uram! én még soha meg nem bocsátottam."

Valaki felnyögött a sarokban, bús, magányos férfi-zokogással.

"Duhaj szívem száguld, zablátlan paripa,
Vért sajtol, könnyet ver, büszke maga ura."

Olyan volt ez a vers, mint valami ősi átok. Laci is meghőkölt tőle.

"De Uram ma mégis - eljöttem Te Hozzád
Éjféli misére mondani zsolozsmát."

Mély csend honolt a füstös, rossz kocsmában, amikor a végére ért. A közeledő karácsony áhítata még ezeknek a lump korhelyeknek is a szívébe férkőzött.
-Na most még az én kedvenc dalomat a végére! - mondta Imre bácsi duhaj képpel. -Húzzad, cigány! Rázendített, a hegedű meg tercelt szépen a zengő baritonjához:

Rendes ember én már nem leszek
Minden éjjel zülleni megyek
Várnak rám a vidám cimborák
Feslett lányok, pezsgős vacsorák
Hogy mi lesz a vége, nem tudom
Meghalok egy züllött hajnalon
.............................................
Amikor a kis falumba' nyugovóra térnek
Anyám mondj el értem egy imát!

Médy nehezen aludt el azon az éjjelen. Sokáig várta Lacit, de az ura csak nem jött. Végül elnyomta az álom. Fel-felébred, hallgatózott, nem hallja-e a kulcs-csörgést a zárban?
Végre aztán meghallotta kinn a lépteket, és a kulcsot. Felült, dobogó szívvel leste az ajtót. De valahogy nagyon nehézkesen jött be a Laci. Végre bejött, de az nem a Laci volt. Médy majdnem felsikoltott, amikor meglátta az utcai lámpa beszűrődő fényében a görnyedt, hórihorgas alakot. Szája elé kapta a kezét, elfojtotta a sikolyt. Mégis csak az ura volt az a férfialak. Alig ismert rá. Kalap nem volt a fején, kabátja szétnyitva, hosszú, fehér sála kétoldalt lógott. Véres volt a keze és s kabátja ujja. És a tekintete? Az volt a legrémisztőbb, az, az eszelős tekintet.
Mintha rugók löknék, ugrott, szaladt, nyakába csimpaszkodott, átölelte az ő hites urát.
-Lacikám, az Isten szerelmére, mi történt?
-Meghalt Imre bácsi! -Laci zokogott. - Leugrott a villamosról a Népszínház utcában. Már majdnem itt voltunk a Rákóczi útnál, közeledett a megálló. - alig tudott beszélni. -Meglátott egy üres taxit, azt akarta elcsípni.
Tompán hangzottak Laci szavai, aztán elcsuklott a hangja. Lerogyott az ágy szélére, sírt. Médy melléje ült, megfogta a kezét. Együtt sírtak. Ültek az ágyon, Médy pongyolában, Laci nagykabátban, fogták egymás kezét és sírtak.
Így jött el a hajnal. Megszólalt a kis kék színű ébresztőóra az ágy mellett. Ez is nászajándék volt.
Laci feltápászkodott.
-Megyek, megmosdom, átöltözöm. Hétre benn kell lennem, értekezlet lesz.
-Nem tudsz még egy napot kivenni?
-Lehetetlen, bolondokháza van benn!
Az utca ébredezni kezdett, tejeskocsi csörömpölt az ablak alatt. Hangosan szólt valahol a rádió. Odakinn a gangon egy korán kelő lakó becsapta a lépcsőházra nyíló üvegezett ajtót.
Kezdődött egy józan szeles hideg nap. A nagyszoba ablakából rá letett látni a szomszéd utca fehér, hóleples tetejére. Szürke galambok ültek a párkányon, fázósan összehúzták magukat. Csomagolt az angyalka, meleg ruhát, zoknit, kesztyűt, sálat a fronton lévőknek. És ez a nyomorult élet, ami olyan amilyen, csak ment tovább, görnyedt hátáról ledobva a mindennapok terhét.