50. Jöjjön el a Te országod, (Negyedik Könyv, folytatás)

Jencike az íróasztal előtt állt, és a kalapáccsal hadonászott. A kalapácsot az íróasztal bal felső fiókjából vette elő. Már akkora volt, hogy elérte a fiókot és ki is tudta húzni. Nagyot fejlődött az elmúlt hetekben ügyesség tekintetében, alig volt 11 hónapos, amikor egyszer csak fogta magát felállt és járni kezdett. És horribile: egy éves kora előtt folyékonyan beszélt. Persze ember legyen a talpán, aki megérti, a kis Jencit, mert mondandója jó részét még azon az ősi nyelven mondja, amit az állatok, a kutyák, macskák, szarvasbogarak beszélnek, továbbá a sziklák és a zöld felhők a mesekönyvben.

Baba vette észre először, hogy mi van a kezében. Összecsapta a tenyerét. -Jesszusom a gyerek! Nála van a kalapács!
-Azonnal el kell venni, mert megüti magát, vagy lever valamit! - rémüldöztek a felnőttek a szobában.
Laci jött be, a kisfiú papája kintről, kockás, kerek sapka volt a fején, nyaka vastag sállal körbetekerve. Fát vágott, abból hozott be egy nyalábolásnyit. Megtorpant húga utolsó szavára, gyors tekintettel felmérte, mi a helyzet. Sebtiben letette a hasábokat a kályha elé.
-Nem kell elvenni. Ideadja ő magától, ha szépen kérjük. -Letérdelt a gyerek elé, nyújtotta a kezét. -Ugye, kisfiam. Kérem szépen! Ugye, ideadod nekem, Jenőke?
A kisfiú habozott. Háta mögé dugta a kalapácsot, nagyra nyitott, ártatlan szemekkel ránézett az apjára, aki most, így térdelve majdnem olyan kicsi volt, mint ő.
-Nem!
-Légy szíves! Kérlek szépen!
Kicsi Jenő az apját nézte. Nézte, aztán, felemelte a kezét a nehéz kalapáccsal. Alig bírta megtartani. De, nyújtotta az apjának.
-Köszönöm. Aranyos vagy. -Laci óvatosan a kalapácsért nyúlt és elvette. Megpuszilta a kicsi feje-búbját, a szőke lokni mellett, amit minden nap nagy-nagy gondossággal, sütővassal készített el a nagyanyja. -Látod, most visszatesszük ide a fiókba. Így ni. Ez itt a helye. Nem szabad hozzányúlni, megütöd vele magadat kisfiam. Bezárjuk a fiókot ezzel a szép kis arany varázs kulccsal. Csiribí, csiribá. Jó?

Betette a kalapácsot, a fiókba, kulcsra zárta - jól van, így ni, szépen - és ment a dolgára, alkalmasint újra fáért, ki az udvarra.
Jenci nézte, csak nézte azt a fiókot, ott keringett körülötte.
-Gyere, mesélek - csalogatta volna Ica, a másik nénje. -Gyere szépen! Na gyere, Jencike! Gyere, kapsz csoki-mokit.
-Nem kéjek!
Rángatni kezdte a kilincset a fiókon. -Ki akajom nyitni!
-Nem lehet. Hagyd azt, Jencike! Apád bezárta. Légy jó kisfiú!
-A kajapácsot akajom!
Ica néhány lépéssel átszelve a szobát a kályhától az íróasztalig, odament hozzá. - Játszunk inkább, kicsim. Itt a kis piros teherautód! Nézd, csak nézd, hogy gurul! -Gurította a padlón. -Ide süss!
--A kajapácsot akajom! -visította a kisfiú. Eldobta a kisautót. Levetette magát a földre. Sikított, dobálta magát.
-A kajapácsot akajom, a kajapácsot akajom!
Laci visszajött. Ölében fahasábok. Hullott a forgács a padlóra. Látta mi folyik, ott termett, szigorú hangon ráripakodott Jencikére.
-Elég! Hagyd abba most már, megértetted!
Nyújtotta a kezét. -Gyere ide.

Jenci megmakacsolta magát. -Neeem! Nem akajok. A kajapácsot akajom! -Visított, toporzékolt.
Na jó. Az apja nem teketóriázott többet. Elkapta kis Jencit, megragadta a hónaljánál fogva, és átvitte a szomszéd szobába, a sötétbe. Letette a földre. -Tessék! Itt toporzékolhatsz!
Jenőke az ajtóhoz akart futni, hogy visszamenjen a kalapácsos szobába, az apja hangja azonban rádörrent.
-Itt maradsz! Megértetted. Mert hét baj lesz, irgum-burgum!
Kiment, becsukta maga mögött az ajtót. A kisfiú sírni kezdett a sötétben. Pesti nagyanyját kezdte szólongatni. Emi, Emikém. Emikééém! Lajcsi bácsi jött be, felkapcsolta a villanyt. Te vagy itt Jencike? Mi a baj? Emi, Emikém. Emiiiii! hüp, hüp, sírta a kicsi. Emikém.

Lajcsi megállt vele szemben, háta mögött az ablaktábla vak, sötét foltja. A kisfiú látta az óriást, égig ért a feje. Bömbölt tovább. Egyre jobban belelovalta magát. Emi, Emikém, Emi, Emikém.
Nagybátyja jóízűen nevette. -Emma, Emma! -Rugózott a térdein fel le, utánozta a kisfiút.
-Emma, Emma, Emma! Hej de elkényeztetett téged valaki! Lenke öreganyád? Emma, Emma, Emma.
Az emberi emlékezet fura egy valami. Néha homályba vesznek még a közelmúlt szinte kézzel fogható eseményei is, mi történt a múlt héten, vagy tegnap előtt? Néha pedig nagyon régi emlékek úsznak elő, tisztán, világosan, melyek soha nem törlődtek. Ifjabb Dósa Jenő felnőtt korában is élénken emlékezett a jelenetre. Nagyon pici még. Alig egy éves, vagy még egy sincs. Áll az üres szobában, sír, Lajcsi bácsi ott magasodik előtte. Óriás, égig ér a feje. Nevet. Rajta nevet. Rugózik. Fel, le, fel, le. Őt majmolja.
Emma, Emma, Emma.

Még egy emlékképe van innen. Hogy aznap volt-e vagy egy másik napon, azt már nem tudja. Este van. Állnak az udvaron, ő is, persze. A felnőttek felfelé, az égre néznek. Istenem! Ott mennek a repülők, bombázni Budapestet! Nem látja a gépeket, nem tudja, hol kell keresni őket a csillagok között, de a mély daráló zúgást hallja. És látja a rettegést a nagyok szemében: "mennek bombázni Budapestet!"