54. Jöjjön el a Te országod, (Negyedik Könyv, folytatás)

Malinovszkij csapatai december 30.-n három napon keresztül ezer löveggel végrehajtott tüzérségi előkészítés után nagy páncélos erőkkel, általános támadást indítottak Pest bevételére. A Fót-Csömör vonalon a szovjet harckocsik január első napjaiban áttörték a német-magyar védelmi vonalat. A Csömör mellett tüzelőállást foglaló német páncélgránátos egység 2.-n, lőszerhiány miatt kénytelen volt feladni állásait, és visszavonulni. A község védtelenül maradt, most már csak egy keskeny, gyalogsági fegyverekkel felszerelt, magyar katonákból álló védővonal húzódott az oroszok és a halálra rémült lakosság között.

A falu népe csomagolt. Az emberek között rémhírek terjengtek arról, hogy az orosz katonák lelövik a férfiakat, megerőszakolják a nőket, kifosztják és felgyújtják a házakat. Az utolsó éjszaka félelemben és rettegésben telt el. Észak felől folyamatosan hallatszott az ágyúk dörgése, és a géppuskák kelepelése. Hajnalban megindult a menekülők első hulláma a Cinkotai úton Pest felé. Emberek, asszonyok batyúkkal a hátukon, riadt, kisírt szemű gyerekek, síró, karon ülő kisbabák.
A jegyző-portán is csomagoltak. Az ebédlő közepén nagy kupacban álltak azok a holmik, amiket magukkal akartak vinni: ruhaneműk, tisztálkodási felszerelések, konyhai eszközök.
-Csak a legszükségesebbeket - mondta Jenő úr a többieknek. -Ilyesmi például nem kell!
Két bundát és egy szőrmével körbeszegett férfi nagykabátot emelt fel a földről. Arrébb dobta őket. -És figyelmeztetlek benneteket: a legkopottabb, de egyben a legmelegebb ruhátokat vegyétek fel!
-Mert miért? -kérdezte kotnyelesen Baba. Ő szeretett csinosan öltözni, még akkor is, ha történetesen menekülni kellett.
-Mert azt mondtam! - emelte fel hangját az apja. -Na, igyekezzetek!
Kiment, hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Nemsokára újra megjelent.
-Kaptam a szomszédtól egy kétkerekű taligát. Itt van a konyha előtt, arra lehet pakolni
Elkezdték kihordani a cuccokat. Amikor elkészültek, azt mondta.
-Induljatok előre, nemsokára én is megyek. Van még dolgom.
-Vótánnal mi lesz? - kérdezte Baba. Nagyon szerette Laci kutyáját, s ez az érzés kölcsönös volt. A kutya a konyha előtt lévő beugróban feküdt a rongy-szőnyegén. Nevét meghallva felállt, és farkát csóválva figyelte az embereket.
Dósa Jenő megtorpant. Ránézett lányára, és alig észrevehetően megcsóválta a fejét.
-Itt marad, nem vihetjük magunkkal Budafokra. Megbeszéltem a kisbíróval megígérte, hogy vigyáz rá!
-Ő nem menekül?
-Nem. -Indult volna kifelé, de Baba tovább nyaggatta.
-Oszt miért?
Megmérgesedett. Mennyi haszontalan dolgot tud kérdezni ez a lány. -Mit tudom én! Nyughass már.

Az igazság az volt, hogy előző nap, amikor összepakolt az irodában (magához vette a személyes holmijait, rendet rakott a polcokon és a fiókokban, levette a falról a Horthy képet és elrejtette a szekrény aljában), találkozott Álmos Bandival, a kisbíróval. Már készen volt, zárni akart éppen, amikor a félnótás fiatalember beállított.
-Pakolunk, pakolunk - főjegyző úr? - kérdezte vigyorogva. Udvarias volt, mint máskor, mégis volt valami ledér nyegleség, és dörcös, addig ismeretlen ön-fitogtatás a hangjában, amitől Dósa Jenő felkapta a fejét.
Néhány szót beszéltek csak.
-Veled mi lesz, fiam? Jöttök ti is anyáddal?
A fiú a fejét rázta. Furcsa mosoly ült a szája szegletében.
-Én maradok. Engem biztos nem fognak bántani az oroszok.
Jenő úr kérdő tekintetére elővett a zsebéből egy vörös-csillagos könyvecskét, s odamutatta.
-Nocsak, nocsak. Mi a fene ez? Te kommunista vagy?
-Az vagyok, he, he. És tudok néhány szót oroszul is. Davaj, davaj, szpaszíva, doszvidányja, nyikto nye asztvusztvújet, ócsiny kharasó.

(A sors különös, kegyetlen játéka, hogy őt lőtték le először. Nyakába akart ugrani az udvarukba berontó orosz katonának, az félreértette a mozdulatot és meghúzta a ravaszt.)
Dósa Jenő csak állt, és nézett. Mik ki nem derülnek! Eszébe jutott valami.
-Mi holnap elmegyünk. Várj - felemelte a kezét - Gondjaidra bíznám Votán kutyánkat. Ismered, a vizslát. Vállalod? Átvihetem?
A legény boldog volt. Kihúzta magát. Fontos dolgot bíznak rá. Megbíznak benne.
-Hogyne, fójegyző úr. A legnagyobb örömmel.
Így történt, hogy még aznap átvitte a kutyát. Fél ötkor, vagy a körül. de egy óra sem telt bele, s Vótán megjelent odahaza kint a kertkapu előtt. Világos volt: az öreg vizsla nem marad meg idegen helyen. Azt is tudta Dósa Jenő, hogy Vótán nem fogja szép-szerivel beengedni a portára az oroszokat. Mindez a fejében volt, de Babának nem akart beszélni róla.

-Induljatok - mondta újra, és a kertkapura mutatott. - Mindjárt megyek én is, és utolérlek benneteket.
Baba, és Ica engedelmesen elindultak, Teréz még tétovázva állt a küszöbön. Az imént engedte ki az állatokat. A malacokat az ólból, a tyúkokat a baromfiudvarból. Hosszú, hajlékony fűzfa-vesszővel terelgette őket, nye, coca, nye. Hess, hess! Az ura rámordult,
-Maga is menjen!
-Mire készül Jenő?
-Ne törődjön azzal.
A pajtához lépett. Ott voltak a szén alatt elrejtve a vadászfegyverei.
-Jenő!
Felesége hangjára megtorpant egy pillanatra. Kinézett az utcára. A két lány karcsú alakja éppen akkor tűnt el a sarkon. Közelben folyamatosan dörögtek az ágyúk.

-Jenő! - mondta még egyszer, élesen Teréz. -Ne!
-Menjen! - kiáltott rá sztentori hangon. Házasságuk évtizedei alatt még soha nem használt ilyen hangot, -Induljon már! Gyerünk, a mindenségit, ha egyszer azt mondom!
Teréz vonakodva, hátra-hátra nézve elindult. Dósa Jenő várt néhány percet, aztán bement a pajtába és kihozta a golyós-puskáját. -Vótán! Lábho'!

...Jó fél óra múlva érte utol a családot. Átvette a lányoktól a taligát.
-Így ni. Ti hátulról toljátok, azzal tudtok a leginkább segíteni.
Baba, leeresztett szemhéja alól félénken nézett fel rá.
-Átvitted Vótánt a kisbíróho'
-Igen.
-Oszt jó helye lesz nála?
-Persze, ne aggódj.
-Ha majd visszajövünk, találkozunk vele? Újra a mi kutyusunk lesz?
-Ne beszélj annyit!

Elől ő fogta a rudat, hátulról a lányok tolták a kocsit. A holmi tetejére szürke lópokrócot terítettek, s megkötötték alul. Így mentek. Mindenük ott maradt a csömöri házban. Nem sejtették, hogy soha többé nem térnek vissza.