A vonat közeledik Pest felé, már megint a nagyváros, az ismeretlen. Balázs öltözik, szépen felveszi a ballonkabátját, ami apja szekrényében porosodott évekig, de amikor ki akarta szanálni az öreg, a fiára gondolt, és félre rakta neki, mivel tudta, hogy a fia szereti az őskövületeket.
Szóval felvette és azóta arra gondol, mikor veheti újból fel, és mikor érezheti azt az életérzést, a gombokat, amiket alig tud begombolni, a lábszárig érő anyagot, a zsebeit, amit mintha a kezére terveztek volna.
Most ismét elérkezett a várt pillanat, amikor is belebújik. Ezután az ablakra esik a tekintete, Budapestet látja maga előtt, tehát az ismeretlent, amit valahogy fel kellene fedezni, gondolja. Viszont fél az emberektől, fél attól, hogy nem értik meg.
Beáll Balázs a sor végére, ahol előbb egy csinos hölgy állt, aki Balázzsal szemközti ülésen utazott. Egész úton álmodozott. Persze megszólalni nem tudott, hogy is képzelhet az olvasó ilyet, csak álmában, tervezett kommunikálni vele, de egyből beindult a fantázia is, amint megérkezett a lány a helyére.
Kanyarodik a vonat, mindenki próbál a tehetetlenség ellen tenni valamit, vagy megkapaszkodik, vagy terpeszbe áll, de a dőlést nem lehet megakadályozni, legfeljebb korrigálni. Ja és persze fékez is a szerelvény, tehát két irányból támadja a láthatatlan erő az embereket.
A sínek cikáznak mellettünk, Süt a nap, közeleg az év vége. Dolgozat, dolgozat hátán legalább is Balázsnak, akiről el lehet mondani, hogy keveset tanul és mégis jó tanuló.
Jönnek a peronok, az állomás, a mindig nyüzsgő Keleti. Fokozatosan lassulunk, amig meg nem állunk. Lassan megmozdulnak az emberek. A hölgy még mindig előtte áll, Balázs fejében meztelenül.
A fiúnak megszólítási tervei vannak, de egy ismeretlent? Ebben a világban? Nem, ez nem az a világ, ahol így működnek a dolgok, mindenki rohan. Az a legjobb amikor rohan, közben nézi a kütyüt, és bevan dugva a füle is.
Balázs végre eléri az ajtót, lelép a peronra, a hölgy mögött van még mindig, megyünk a kijárat fele. Barna hosszú hajú szemüveges legalábbis Balázs agyában, de élőben is elég szép.
Gondolkodik, mit mondana neki? Hello, hogy vagy? Nem jó, erre mit mond? Jól, megy tovább. Hello, én vagyok a vonatról? Talán ezt kellene mondanom - gondolja Balázs.
Eközben összeolvadnak a hangok, a bemondó, a lépések, az induló-érkező vonatok, a galambok szárny csapkodása, amit, aki sokat utazik nem hall meg, mint Balázs se figyel fel e zajokra, csak a képzeletbeli nőre, az előtte sétálóra.
Az órára néz, megállapítja: késni fog, gyorsítana kellene, de helyette inkább a lányt nézi. A bejáratnál az utolsó pillanatban megállítja. Csodák csodájára nem fut tovább, megfordul, erre Balázs megijed.
- Egész eddig engem figyeltél, mit akarsz? Kérdezte a hölgy, akinek az arcából sugárzott a szépség, a szemei kéken ragyogtak, a szája piroslott a rúzstól, akitől várja a megváltást Balázs.
- Együtt meginni egy kávét - hosszas habogás után ezt tudta kinyögni.
- Oké, akkor holnap este jó?
- Természetesen - mondta Balázs majdnem elájulva.
megbeszélték, hogy várni fogják egymást az állomás előtt holnap 5 órakor.
Egy ideig állt, és nézte a zsúfolt, nyüzsgő nagyvárost, ahogy sétálnak össze-vissza az emberek, ahogy a Thököly-in megindulnak, megállnak a kocsik. Most ez tényleg megtörtént vele? Miért nem ment tovább egyből? Kérdezte magától, miközben lefagyott a rendszer a meglepődéstől.
Jön a megvilágosodás: lekésem a buszt, szaladt le a Keleti kőlépcsőjén, és futott a megállóba. Közben majdnem nekiment egy idős asszonynak, egy kukásnak, egy munkába sétálónak, egy biciklisnek. Hála istennek, nem ütötte el az embereket, semmi nem borult rá, nem lökött ki az járdára senkit, és nem ment neki a kerékpárnak, mert eszeveszetten rohant, mintha az életéért futna.
Persze éppen a szeme előtt csukódott be az ajtó, és a kék ötös jelzésű busz elhajtott. Tehát késik az óráról. Erre egy hatalmasat káromkodik, és a szegény busz anyját szidja, ami nem tehet semmiről.
Hátra néz, és látja a pályaudvart, ami már lassan 150 éve szépíti a várost, amit csak a homlokzaton lévő számok tanúsítanak. E hatalmas épület tele van galambokkal, utasokkal, vonatokkal, szeretettel, átkozódással, de mennyi az esélye van arra , hogy itt szólít le először Balázs egy idegen lányt, aki nem az anyja, nem is a barátnője.
Holnap miről fognak beszélni? Mi lesz ha nem lesz közös téma? Úgy érzi, vissza kell térni a való világba, folytatni továbbra is az álmodozást. Eldönti: nem fogja holnap látni újból ezt az épületet, se a lányt, se az arcát. Magányos kis élete megmarad, úgy ahogy megvolt mindig is. Talán egyszer majd egy tökéletes nőt söpör a szél az orra elé, persze aki sohasem létezett, na őt, de csak is őt fogja a két karjába zárni.