Ernest segélyszervezetének kiterjesztését egy nap alatt nyélbe ütötték a bombázás után. Az Alsó Negyed szélén rendezkedtek be, és az utcáról vették fel az embereket dolgozni. A megnyitás órájában már kígyózó sor állt az épület előtt a támadás károsultjaiból.
Myrtle meghosszabbította a szabadságát. Nem árulta el senkinek, hogy a földre került az első robbanásnál. Aggódott a magzat miatt, de az utcán talált kislányt nem bírta volna másra bízni.

Ernest ugyan nem volt elragadtatva a váratlan felelősségtől, kiküldött egy embert, hogy járjon utána a környéknek. Az épület helyén, amiben Ivy a szüleivel és nagyszüleivel élt, csak romok maradtak.
- Talán volt idejük elmenekülni - mondta Myrtle-nek négyszemközt. - A lánynak nem érdemes elmondani.
Mire az első segélyszállítmány megérkezett Bonafidéről, fényképet készítettek Ivy-ról, és kifüggesztették az új irodában. Ernest azonban hallani sem akart arról, hogy ott várjanak a családra.

Myrtle azt hitte, megőrjíti majd a várakozás, de Ivy mintha direkt ügyködött volna azon, hogy lekösse. Először a könyvgyűjteményét fedezte fel. Aztán az élhető világ holografikus térképét Ernest irodájában.
A legszegényebb rétegből származott. Lépten nyomon olyan dolgokra bukkant, amit még sohasem látott.
Este, amikor Ernest hazaért, együtt vacsoráztak. Az utolsó falat után lecsatolta a kommunikátorát, és kitette az asztalra. Egy férfi arca jelent meg a képernyőn.
- Ismerős neked, kislány? - kérdezte, és közben megtörölte a száját.
Ivy megrázta a fejét. Erre kikapcsolta a képernyőt, és többet szóba sem hozta, hiába kérlelte Myrtle. Harmadnap délben jelent meg a szálláson. Mutatott egy újabb arcot Ivy-nak, ami ezúttal ismerős volt. Az édesapja munkatársának mondta.

Ebéd után Ernest az irodájába hívta Myrtle-t.
- Az a fickó, akit először mutattam, a lány nagybátyjának adta ki magát. Jelenetet rendezett, aztán ma jelentkezett ez a másik. - Megállt, és egy megviselt, kis hátizsákot emelt az asztalra. - Ezeket a romok alól gyűjtötte össze a lánynak. A családja halott. Már egy igazolást is kiállítottak, nehogy valaki felvegye az anyjának járó segélyt a nevében.
Myrtle egy darabig csak hallgatott. Elképzelni sem tudta, hogy fogja ezt elmondani Ivy-nak.

- Mit akart az a másik férfi? - kérdezte végül.
- Ez egy szép lány. És ahol nyomor van, ott virágzik az emberkereskedelem.
Mintha gyomron vágták volna a nőt.
- Nincs egy rokona sem?
- Valóban van egy nagybátyja. Valaki felvette nekem a kapcsolatot vele.
- Befogadnák?
- Nincs módjukban gondoskodni róla.
- Akkor maradjon velünk - vágta rá Myrtle ösztönösen.
Ernest összevonta a szemöldökét.
- Az otthonunk a saját gyermekeinké - mondta. - Nem járhatsz körbe a világban, és szedhetsz össze akárkit az utcákról.

Myrtle az ajkába harapott. Inkább hátat fordított, és elindult a kislány szobája felé, de akárhogy igyekezett visszafogni magát, az arca felforrósodott a dühtől.
A saját gyermekeik. Persze. Még több apasági teszt. Még több megalázás. Még több hideg hitvesi ágy. Még több érdekből fakadó érintés. Nem... a házassági szerződés legalább egy utódról beszél. Lesz is egy, de több nem.

*

Maeve erősen, egészségesen jött világra fél évvel később. A gyengédség, amivel Ernest először vette a karjaiba, Myrtle-ben egy életen át tüskét hagyott. Az a szeretet nem volt megjátszott, amivel a saját lányát szerette.
Miután hazavitte magával Ivy-t, Ernest egy hónapig szóba sem állt vele. Azóta eljutottak addig az egyezségig, hogy Myrtle gyámja lesz a lánynak.
Amikor a nő szülei látogatták meg őket tarasából, úgy tartotta maga mellett, mintha ő is a sajátja lett volna. Fél évvel a szülés után viszont, a Ryker család meglátogatásának idejére Ivy-nak a szigeteken kellett maradnia.

Ernest édesapja, a bonafidei Monarcha az ország földrészre eső felének fővárosában lakott. A család közelebbi-távolabbi tagjai úgy gyűltek körülötte, mint bolygóközi por egy hatalmas égitest körül.
Csak Ernest költözött távolabb, meg a nagynénje, aki tett a családi hagyományokra, és tisztességes házassági szerződés nélkül, egyedülállóként nevelte a gyermekét.

Myrtle türelmét már az első nap kimerítette a látogatás. Miután a rokonok többsége hazaszivárgott, rábízta Maeve-et a büszke nagyszülőkre. Maga mellé vette Ernest húgát, aki átlátott a megjátszott vidámságán, és sétálni indultak a városban.
- Sajnálom - mondta a sógornője, amikor a domboldalban kanyargó utcákon már elég messzire jutottak a családi rezidenciától. - Talán jobb lett volna, ha nemet mondasz neki.
Myrtle inkább elterelte a szót. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy csak sokára vették észre, milyen kihalt utcába értek. Késő délután volt, a trópusi forróság enyhült, mégis alig lézengett egy-két nő a környéken.

Visszafordultak. Pár lépéssel arrébb, egy fal tövében, kibélelt kartondobozra figyeltek fel. Halk nyöszörgés hallatszott belőle. A sógornője közelebb lépett, megtorpant, majd falfehér arccal hátrált el.
- Egy kisbaba - hebegte.
Az utcáról minden járókelő eltűnt. Vártak, tanakodtak. A gyermek hamarosan keserves sírásra fakadt. Myrtle önkéntelenül indult felé, de sógornője visszatartotta.
- Nem biztonságos.
Myrtle ingerülten nézett körbe. Sehol senki. Amikor először jártak az utcának ezen a szakaszán, nem látott embereket. A doboz sem volt itt, nyilván a gyermek is azért sírt, mert most hagyták magára.
- Fogd te, én meg vigyázok rátok! - mondta végül.
A sógornője tétovázott, de a kicsi szívszaggató sírása őt is megindította. A környék ugyanolyan mozdulatlan maradt, amikor kiemelte a rongyok közül, és egészen addig nem történt semmi különös, míg visszaértek a családi rezidenciához.
Addigra Myrtle átvette a gyermeket, és úgy csitítgatta, ahogy Maeve-et szokta. Nagyjából egyidősnek is tűntek.

A bejáraton túl Ernestbe botlottak.
- Ez mégis micsoda?
Közelebb lépett, és ahogy meglátta a rongyban rejtőző csecsemőt, ledermedt. A húga elmesélte mi történt, erre a férfi arcán rángani kezdett egy izom.
- Az a városrész tele van prostituáltakkal - mondta. - Hogy jutott eszetekbe kíséret nélkül kimenni?
- De akkor ez a gyerek... - kezdte a húga, de Ernest a szavába vágott.
- Az anyja biztos felismert titeket, kirakta elétek, tiszta sor. Holnap megkerestetem valakivel.

Myrtle azonban nem tudta letenni a fejét éjjel, hiába aludt mindkét kislány hosszan egyhuzamban. Az a nő járt a fejében, aki képes volt kitenni a lányát. Mit fog tenni vele, ha visszaadják neki?
Amikor hajnalodott, felkelt, kiosont a szobájából, be Ernesthez. Azóta aludtak külön, hogy Maeve megszületett. A férfi ébren volt, a munkája fölé hajolva pihentette homlokát a tenyerében.
- Beszélhetünk? - kérdezte Myrtle.
- Dolgozok.
Mint mindig. De a nő nem tágított.
- Nem viheted vissza.
Ernest felemelte a fejét, sóhajtása rövid volt és éles.
- Ez a terved? - kérdezte ingerülten. - Összegyűjtöd a világ kivetettjeit, hogy legyen kivel foglalkoznod?
Myrtle nem akart goromba lenni, de a férfi szavai a legfájóbb gondolatait érintették. Kihúzta magát, felszegte az állát, és határozottan szólalt meg.
- Szültem neked egy lányt. Egy igazi Rykert. Az a tiéd. Ivy és Naomi az enyém. Nem kell őket szeretned.
- Naomi?
- Így fogom nevezni.

*

Néhány évvel később, amikor a háborús árvák száma meredeken emelkedni kezdett, Myrtle elérte, hogy örökbe fogadják a két lányt. Könnyű volt Ernestet olyan elvek mentén támadni, amelyek mélyen érintették a társadalmi megítélését.
"Példát állítunk. Bíztatnunk kell az embereket, hogy vegyék magukhoz a kicsinyeket, különben mi lesz velük? Nem építhetünk árvaházakat egy egész generációnak."
És az érvelés hatott.

Myrtle megtalálta a helyét. A gyermekek betöltötték a magányát, úgy csüngtek rajta, mintha mind a sajátjai lettek volna. Nem Naomi volt az utolsó, akit a családba fogadtak. Azonban ahhoz, hogy nem szül több gyermeket Ernestnek, haláláig tartotta magát.