Óh rigók, ti kicsiny sárgarigók,
elringó képzetem gyermeki
ezernyi emlékei! Mily boldog
voltam veletek, kik voltatok
ifjúságom megannyi dalai e
bennem élő szívben. Még ma
is szépségül van minden, mit
adtatok nekem hajnalok
botorkáló fényein, mikor
derengésén bennem már
költöttek a szavak írva
szívem vágyain dalaitok
költeménye, ott a páskó füvén.
Mily boldog voltam veletek
s gondtalan, vitetve ábrándok
között hívtalak titeket, hogy
halljam dalotok vágyva a lét
értetek is való érzetét, mihez
oly nagyon kötődtem. S ez
ma is így van bennem, útjain
az ábrándoknak nyit felétek
szívem, hol emlékül elevenül
a dal, mit ti adtatok nekem.
Az a dal, mit most is hallok
itt a parton, kik válaszoltok
emlékeim visszhangjaként
szívem dobbanásán. Mert
e szív, mi bennem él érzetén
remények között, követi azt,
mi feltárja vágyait felétek
elringva tekintetén az időnek.
Annak a múlásnak, melynek
tettein látom visszafényleni
ifjúságom értetek való, kedves
emlékeit, álmodván fövenyét
e sóhajnyi létnek, mit hord
a szavakban rejlő súly erőként
hatva arra, mit vágyaim hívnak
újra és újra felétek. Újra és újra
hallani dalotok, mikor képzetül
ringanak fel emlékeim, ki oly
nagyon szerettem volna
megtanulni mindenkor
szeretni mindenkit. Szeretni
élő tetteiben azt, mit érezhet
egy ember azon javain, amit úgy
kapott, ami után nem vágyott,
de mégis a benne rejlő létezés
csodája érte él, áldott derengésén.
Óh, ti kicsiny rigók! Mily hálás
bennem a szív értetek, hogy
vagytok, kik dalt nem tanultatok,
mégis zengitek nekem érzetét
újra ifjúságomnak, törődőn
őrizve e szív érzéseit, mit
köszönök annak, akitől vagytok,
akitől származik minden jóság
a valóság tekintetén, tetteinek
gyönyörűségén. Mikor bennem
sóhajok között az érzület
könnyekre fakad érte, aki
beragyogja vágyaim e betűit,
a benső fogantatásaként
megélt, értetek való hálaként.