Nem szeretek általánosítani, így ez az írás sem generációkról és ellentéteikről, csupán bizonyos életszemléletek ütközéseiről szól. Ezért megkérem a szép számmal jelen lévő csodanagyikat, hogy ne haragudjanak éles nyelvem ezen termékére.

MERT elszakadt a cérna, hogy a saját környezetem oly sokszor használt banális közhelyével kezdjem.
A kérdésem az, hogy mi, a vizsgált csoport, amely a szülőképes kohorsz meghatározásnak bélyegét cipeli magán, mennyivel vagyunk kiskorúbbak mint anyáink és nagyanyáink, apáink és nagyapáink voltak, ugyanebben a korban. ERGO, mondjuk 18 és 45 év között.

MERT én mostanában csak azt hallom, hogy nem tudunk gyermeket nevelni. Szabályok közé is szorítanak szépen minket, EU-szabvány, "shauma-sampon reklám szülőelvárásoknak" kellene eleget tennünk. ERGO: mosolyogj, legyél tökéletes, dolgozz sokat és lehetőleg a végtelenségig hagyd a gyermekedet azt csinálni, amit akar, elég, ha te betartod a szabályokat.

Nem szeretnék én Comeniusokkal, Kocsi Csergő Bálintokkal jönni; emlegettem őket már éppen eleget. Egyszerűen a józan ész logikájára hívnám fel a figyelmet.
Márpediglen arra, hogy ha mi sem láttunk szülői példát, akkor honnan lennénk képesek, legalább az alapfogalmak elsajátítására?

MERT amíg drága szüleink a szocializmust építették, minket legjobb esetben nagymamák neveltek, esetleg körbe adtak a rokonok - ha voltak. Szerencsére, akkortájt az emberek korán nyugdíjba mehettek.
Aki nem volt ilyen szerencsés, arra gondozó nénik, tanító nénik, tanár nénik vártak. Mindenki a saját elmélete szerint akart belőlünk a társadalom számára hasznos állampolgárt nevelni.
Kivételes esetekben tőlük szeretetet is kaptunk. Persze, a megosztott érzelem jelentőségét fejlődésünkben ismételten kétségbe vonom. Így tehát, ha valaki megkérdezi, hogy vajon kit tartanék első sorban példaértékű, követendő személyiségnek a környezetemben, először osztályfőnököm, gimnáziumi magyartanárom jutna eszembe. Utána az általános iskolai osztályfőnököm, majd a főiskolai művészettörténet tanárnőm.
Aztán jöhetnek a vérszerinti rokonok...

Állítólag a generációnk nem nőtt fel a gyermeknevelés feladatához. Kiskorúak vagyunk, akiket nagykorúságuk határán gyorstalpaló szülő-felkészítő tanfolyamokra bíznának, okos, tudományos emberek. ERGO: még mindig nem jutott senkinek eszébe, hogy lehetne, esetleg több nagymamát produkálni, és őket elküldeni egy ilyen tanfolyamra.

MERT akkor nekik már csak át kellene adni a tapasztalataikat, szeretetüket és minden visszatérhetne a régi kerékvágásba. A mostani ugyanis, meglehetősen kaotikus, és semmiképpen nem nevezném "kerékvágásnak", hiszen a fent említett fogalom valami folyamatosan létezőt feltételez, nem pedig ide-oda kapkodást, rések jogszabályokkal, törvényekkel való hivatalos foltozását.

Kötelező érvényű, betartandó szülői feladatok. A cikk elején emlegetett bizonyos textilipari termék - a cérna - nálam a kötelező iskolafogászat megtapasztalásakor szakadt el végleg.

MERT én igyekeztem nagykorú lenni, kérem szépen! Két esztendős koruk óta, félévente rendszeresen hordom a gyermekeimet egy tündéri fogorvos nénihez, és elmondhatom, hogy egyébként is, saját doktoraink vannak, akikhez nagymértékben, és bizalommal ragaszkodunk. Nem cserélném le őket, hiszen már bizonyítottak, beépültek állandó jelenlétükkel és segítségükkel az életünkbe. Kriszta néni is ilyen. ERGO: hozzá viszem a gyermekemet, aki két évesen még csak "liftezett" a székkel. Később kinyitotta a száját, amibe a játékos doktor néni belevilágított és megkereste a kis fehér csontképződményeket. Aztán érdeklődésük csúcsán, közel egy éve végignézhették, hogy a fogmanó által elrágcsált fogamat hogyan fúrja ki a jó fúrógép, és hogyan szűnik meg édesanyjuk fájdalma. Eszükbe sem jutott félni a fogorvostól, hiszen folyamatosan, következetesen jártunk el mind a hárman: anya, apa és az ebben messzemenőkig partner fogorvosnő.

Ettől függetlenül az én fiamnak is kötelező az iskolafogászat, mert "a legtöbb szülő nem fordít gondot gyermeke szájhigiénéjére".
MERT nem feltételezik a jogalkotók, hogy én ezt magamtól is megteszem, értik? Nem bíznak a nagykorúságomban. Elvitték szépen, tehát az én gyermekemet egy zöld csempés, lerobbant rendelőbe, ahol a doktornő szidta a saját fogorvosunkat - a nyolc éves fiamnak, miközben fennhangon diagnosztizálta a világ legjelentősebb problémáját: két tejfogat, ami nehezebben esik ki a többinél, és amit "el kell távolítani".

MERT, kérem szépen így szabályos, és mivel már nem azt mondjuk, hogy egy jó szocialista kisfiú fogazata tökéletes, inkább azt állítjuk: egy jó európai kisfiú fogazata EU-szabvány.

A szülő pedig jelen esetben renitens, mert ragaszkodik a jól bevált, mintegy tizenöt évre visszatekintő módszerre, a fogorvosnőre, aki a saját néhai iskolafogásza által tönkre tett fogait helyrehozta, ha úgy vesszük - EU-konform módon: barackszín magánrendelőben, megfelelő higiénés viszonyok között, kultúrált, kifinomult modorban.

MERT én ezt igénylem, és betartom az általam helyesnek titulált szabályokat, az értelmetlenek alól pedig igen is lázadom.

Hiába, innen is látszik, kevés esélyem van a behódolásra, hiszen nevelésem vezérfonalát nagyszülők, rokonok, tanárok és intézmények fűzték olyanná, amilyenné végül lettem. ERGO: nehéz lesz szülői tanfolyamokkal elérni, hogy beálljak a sorba és én is a legtökéletesebben szabályossá tegyem, elsősorban önmagamat, utána pedig gyermekeimet.

Én az előttem járók végterméke vagyok, olyan, amilyet belőlem faragni képesek voltak.