- Mit mondtál nekik? - kérdezte Richard alig hallhatóan.
- Csak hogy szegény koldusok vagyunk.
- Mindjárt megtudjuk, jól tetted-e...
Az egyik őr keményen csöndre intette őket, és hogy nyomatékot adjon szavának, kardlapjával nagyot sózott a beteg amúgy is sajgó fejére.
Nagy idő volt, míg elérték a falat. A toprongyos kapuőr - aki amúgy eléggé ismerősnek tűnt Richardnak - kitárta előttük a kiskaput, a fegyveresek meg belökték őket. Tovább haladtak, egyenesen a furcsa építmény irányába. Közeledve egyre nagyobbnak tűnt a fatákolmány, és valami moraj szűrődött ki belőle. Mellette elfordultak, és az egyik közeli kunyhószerű épületbe vezetett útjuk. Onnan egy csapóajtón keresztül egy nyirkos pincehelyiségbe értek. Aztán Richard váratlanul nagy lökést érzett hátulról, s megint előreesett, mellé Dorian is. "Minek lökdösni..." Ott maradtak ketten, a vastag tölgyajtót rájuk reteszelték.
- Itt tiszta sötét van, és nincs levegő - szólt Richard, és elmászott a falig. - Te, segítened kéne, ott van egy ablak, vagy mi. Rácsos, meg ferde, de legalább kis levegő jöhetne be. - Dorian nem válaszolt. - Hé, haver... barátom... - Amaz csak eszméletlenül feküdt a döngölt padlón. - Fenébe.
A sarokban korhadó botok hevertek, felvett egyet és kipiszkálta vele az ablak zárját, felnyitotta, és kis fény is beszűrődött. A beáramló lótrágyaszagú levegő szinte üdítően lengedezte be a penésztől fülledt pincét. A nyíláson keresztül csak néhány bárányfelhőt látott, de a kis zajból ítélve közel lehetett egy utcához. Aztán két közeledő nő beszélgetésére lett figyelmes. Egyikük angol lehetett, a másik pedig kicsit durva akcentussal próbált a nyelvén beszélni.
- Hallom, holnap reggel lesz néznivaló - mondta az angol.
- Úgy-úgy - helyeselt a másik. - Nem mindig van csata. Most sem. Csak találtak valakiket.
- Még jó, hogy nincs. A szomszédom két fiúgyermeke is úgy esett el, ott a harcban. Én mondom, szerencsém, hogy lyányaim vannak.
- Szerencse, még az is, hogy gyerekem sincs. Az úr szeret harcolni.
- Vagyis harcoltatni. De... legalább lesz mit nézni.
- Ennyire szereted?
- Nem mindig lehet jól szórakozni. Ha meg lehet, azt én szeretem - nevetett az angol.
- Hát ahol jöttél, ott is így szórakoznak?
- Nem hát. Ez benne a jó.
- Na de azért én is csak elmegyek holnap.
- Szerintem a szembeszomszédom megint jól berúg még reggel, és nem fog emlékezni semmire sem belőle!
- Ó hát az a balga Otto! Ő bizony soha hagyná ki az ingyensört!
A hangok aztán másik irányba távolodtak, folytatva a szomszédot kitárgyaló diskurát. "Miről beszéltek ezek? Harc, meg lesz mit nézni? Hová kerültem?" Efféle gondolatok öntötték el Richard agyát. Kétségbeesetten körülnézett, de a félhomályban csak a botokat és egy deszkaágyat látott, rajta pár ronggyal. Nekiesett hát ez utóbbinak, és nagy nehezen odavonszolta a nyílás alá. Így már egészen elérte a rácsot, a feje búbja talán fél arasznyira lehetett tőle. Felhúzta magát, hogy lásson is valamit. Az ablak csakugyan egy utca felé nézett, ahol ahhoz képest sokan jártak-keltek: azon a kis pár méteres szakaszon, amit belátott, szinte mindig volt ember. Balra, a kunyhók mögött, amerre az asszonyok is eltávolodtak, köteleken lógtak a száradó ruhák, bizonyára épp teregetni mentek. Jobbra pedig az a nagy faépület magasodott, amit már kintről is látott. Most a bejáratra épp valami fatáblát szegezett ki egy suhanc. Dolga végeztével sarkon fordult, és rohant, egyenesen a ruhaszárító sikátor felé.
- Psszt! - jelzett neki suttogón Richard, mikor odaért mellé. - Fiú! Gyere ide! Gyere! - Az megállt egy pillanatra, körülnézett, és kis habozás után odaguggolt elé. - Fiam, mit szögeltél oda az imént?
De hiszen ez a gyerek biztosan nem is tud angolul. Miért is tudna? De aztán nagy meglepetést okozott neki, mert anyanyelvi szinten beszélte, legalábbis valami régi változatát.
- A holnapi ünnepélyt hirdeti. Te ki vagy?
- Ünnepély? Miféle?
- Hát nem tudod? Mindenki tudja pedig. Az uraság minden évben rendez ilyet nyár derekán.
- De milyet?
- Nem tudom, én csak majd akkor megyek, mikor nagy leszek. Kicsiket nem engednek be, csak felnőtteket. De ha te bemész, elmondhatod nekem, mi volt!
- Hát, ha valóban be tudok menni, elmondhatom.
- És te miért laksz itt? Én azt hittem, itt csak halott embereket szoktak tartani az uraság katonái.
Richard arcára borzongás ült ki, és ha arcát nem fedi nagy koszréteg, akkor tán el is fehéredik. "Szuper..." - gondolta.
- Én nem itt lakom. Komolyan hullákat tesznek ide máskor? - kérdezte elképedten.
- Úgy, ahogy mondtam.
- Bloá. Pedig én még nem is vagyok hulla, mégis ide tettek.
A fiú kuncogott.
- Hát te mit nevetsz?
- Ide tettek? A másik ilyen föld alatti szobába szoktak embereket tenni az uraság... izé, helytartó katonái, de ott most sokan vannak. Biztos azért kell itt laknod. Ki tudsz jönni?
- Nem hinném.
- Aki nem tud kijönni, azt biztosan elviszik a versenyre, úgy hallottam.
- Verseny?
- Azt hiszem. Valami olyan.
- És tudsz nekem szerezni egy embert, aki már bement versenyezni, és ki is jött?
- Nem tudom... Még nem láttam.
Ekkor balról megjelentek az asszonyok. Az egyik meglátta, mit csinál a kisfiú, és féltőn rászólt.
- Aridus, gyere csak el onnét! Megmondtam már, hogy ne beszélgess a rabokkal!
A fiú kelletlenül ballagott el. Még egyszer visszasandított a rozsdálló rácsra, aztán anyja után szaladt.
Richard csak meredt maga elé, nem igazán tudta mire vélni a hallottakat. Miféle versenyen vehetnek részt rabok? Talán a szabadságukat válthatják meg... Akkor ennél többet már nem is tudott meg. A nap lassan, nagyon lassan leszállt, estig mintha száz és száz végtelen óra telt volna el. Rájött, hogy nagyon nem bírja a bezártságot, a szabadság hiányát. Legalább ennyivel is többet tud magáról, gondolta. Dorian egyenletesen lélegzett, de föl nem ébredt. Eléggé beverhette a fejét - szerencsés, ő legalább nincs ébren. Richard is megpróbált elaludni a deszkaágyon, de inkább lefeküdt a földre. A döngölt padló sokkal kényelmesebbnek bizonyult, és a másik oldalt csak erős dohszag volt, nem pedig vizeletszag. Bal karján fájtak a zúzódások - az őrök nem kímélték, mikor bevitték. A kimerültség úrrá lett rajta, és az álom mégis elnyomta, mikor már rég besötétedett.
Az éjszaka olyan gyorsan elszállt, mintha nem is lett volna. Azért történt kis változás is, elmúlt a fejfájása, és mintha álmában meg is gyógyult volna, mert nem érezte előző napi kábult fáradtságát. Mikor kinyitotta szemét, csak két vékony, a becsukott ablak résein átszűrődő fénycsíkot látott. Feltápászkodott, és elindult, hogy kinyissa, amit valószínűleg az egyik őr csukhatott be éjjel.
- Hát fölkeltél te is - szólalt meg Dorian. Ott ült a deszkaágyon a szemközti oldalon.
- Volt valaki itt azóta? - kérdezte Richard, és kipiszkálta az ablakot.
- Nem, nem... - felelte fáradtan társa. - Néha... elment itt az ajtó előtt valaki, de amúgy senki.
Alighogy ezt kimondta, kívülről matatni kezdett az őr a zárral. Egy jól megtermett, laposképű bőrruhás jött be, utána még két szikár alak.
- Te. Északi van? Brit van? - kérdezte Richardtól mogorván a nagydarab.
- Hát... majdnem.
- Neved van?
- Richard.
- He?
- Richard - ezúttal lassan mondta.
- Aha. Te, és te. Jösztök ki! Délután dolgoztok - mondta, amint a két segédje álló helyzetbe rángatta a rabokat, és már lökdösték is kifele őket. Nem arra mentek, amerről tegnap bejöttek: egy kacskaringós, sokfelé ágazó, a kamránál is dohosabb katakombán vezetett keresztül útjuk. Talán csatornának ásták még valamikor régen, most mindenesetre száraz volt. Egy leágazás végén egy nagyobb csarnokba értek; ahova akkor több oldalról másokat is őrök vezettek. Középen egy nagy asztalon több tucat cserzett bőrmellény sorakozott, azokat rájuk húzták, de ezután kezüket hátul összekötözték, s egy hosszú, vastag kötélre erősítették mindüket. Richard nem látta Doriant maga körül; háta mögül, kicsit balról egy fogatlan öregember szájszaga terjengett felé, másik oldalt pedig egy fiatal fiú remegett... Szinte még gyermek. A kötél két végét két páncélos-féle fogta, és megindultak egy elég széles emelőkapu felé. Richard nem látott sokat, a többi rab eltakarta őket, csak sisakjuk tolla villant elő néha. Ismerős volt neki ez a sisak, bár nem mert volna megesküdni...

A kapu lassan emelkedett...