A Bajor átok
Leíró rész

A Noszlopy-rejtély már csaknem 100 éve létezett. Történetek szóltak egy furcsa halálesetről és az azt körülvevő legendáról. Ez akár mindennapi dolog is lehetett volna...és egy ideig az is volt, míg aztán nem következett be a második gyilkosság!
Noszlopy Gáspár kastélya egykor virágzott az élettől. Akkoriban nem iskola volt ez, hanem nyári lak, vidéki pihenőhely. Több nemes is megszállt az épületben, köztük egy bajor hercegnő és kedvese is. Jó barátságot ápoltak Noszlopy-val. Azonban a hercegnő egy nap rajtakapta szerelmét a komornával. Hatalmas feneket kerített az ügynek, azon nyomban felbontotta a jegyességet, persze nem érte be ennyivel! Pisztolyt ragadott a nő ellen, de az gyorsabb volt nála, s tőrrel végzett vele. Beszélték, hogy a nemesasszony halála előtt esküt tett: Mivel nem tudott bosszút állni sem vőlegényén, sem annak szeretőjén, lelke addig bolyon a kastélyban, ameddig nem jön egy férfi, akit meg tudna szeretni, s meg nem szabadítja gyászától! Ám ha bárki is az útjába állna, mondjuk egy nő, kíméletlenül végezne vele, és elszívva életerejét, általa megint életet nyerne... - Ezt követően Noszlopy eladta a kastélyt, hogy az emlékét is eltörölje a szörnyűségnek, és iskolának rendezték be.
Ez a kis monda Marcaliban mindenki számára közismertnek számított, és senki sem hitte, hogy valaha is hitelt nyernek a bajor hercegnő utolsó szavai. Még mi sem! Két hónappal ez előtt viszont fordult a kocka. Egy szeptemberi délutánon ugyanígy felszöktünk a padlásra, annyi kivétellel, hogy akkor nem buktunk le. Csak ártatlan heccnek indult az igazgató ellen, de másképp végződött, mint ahogy elképzeltük. Éltünk az alkalommal, kutakodtunk, feltúrtuk az egész helyet, hátha rálelünk valami érdekesre. Így is lett. Szétmállott, tépett iratokat találtunk egy öreg zongora belsejében. Utólag kiderült, hogy naplórészletek voltak egy alig tizenhárom éves diáklánytól. Pontos feljegyzések az, úgymond Bajor átokról, melyeket az iskola krónikájából másolt ki. Rájött a néhai hercegnő nevére (Giselle), illetve arra, hogy a padlás alatti szobában gyilkolták meg.
Komolyan érdekelni kezdtek minket a lány kutatásai, bár akkor még nem tudtuk, mire megy ki a játék. Henrietta állítólag nemegyszer hallani vélte a szenvedő sikolyokat, vagy a dühös átkozódást, amire Attilával csak rálegyintettünk, mondván: Nem teljesen normális szegényke. De a naplóban más személyes élményt is közölt. Henrietta egy idő után félni kezdett. Úgy gondolta, magára haragította Giselle szellemét, felbolygatta a múltját, s ezért a kísértet bosszújától tartott. Képtelenségnek vettük! Mégis túl hihetően, félve, túl őszintén írt az érzéseiről. Feltettük a kérdést: Mi van, ha Henrietta nem csak képzelődött, és valóban megélte mindazt, amit elmesélt? Olyan gyakorisággal írt a naplóba, mintha azt akarta volna, hogy valaki egyszer felfedezze és elolvassa. Hamar elérkeztünk az utolsó oldalhoz, ahol egy félbehagyott gondolattal lett vége a lány beszámolójának. Nem maradt elég ideje befejezni. Írásai szerint Giselle megelégelte, amit művelt. A kísértet félt, hogy kitudódik a titka, s megbüntette a betolakodót... hogy így volt-e vagy sem, arra nincs kézzelfogható válasz vagy bizonyíték. Egy biztos: Henrietta egyszer állt szemtől szemben a hercegnő szellemével, s találkozásuk végzetes pontot tett a kettejük közt kialakult ellentétre...-mert lehetett véletlen egybeesés csupán, hogy a lány holttestét a padláson találták meg, arcán a rémület grimaszával, éppen a Bajor átok évfordulóján, ám az is előfordulhat, hogy a jegyzetek a nyers valóságot tartalmazták!
Henrietta meghalt, az orvosok nem mondtak semmi konkrétat még az igazgatónak sem, s a rendőrség is tehetetlennek bizonyult. Hát e képpen kerültünk legjobb barátommal a képbe. Ugyanúgy véletlen útján találtunk rá Heni soraira, mint ő annakidején a krónikára. S micsoda irónia, hogy Attila és én a lány és a hercegnő halálának napján zárkóztunk be a padlásra. A "Véres 13-as" ünnepén, Henrietta szerencsétlenségének 13. évében...