Egy pillanatig sokatmondó csend szállt ránk, aztán meghökkenve bámultunk egymásra. Szememben ideges fény villant, míg Attila minden gondolata az arcára volt írva. De hiszen ez lehetetlen! Megráztam a fejem.
- Mondd, hogy ez csak... - A fiú hatalmasat nyelt.
- Véletlen? - Hangjában hitetlenkedést és kíváncsiságot fedeztem fel. Becsukta a naplót és a pad végére csúsztatta. - Dorina, ez... nem is tudom, mit mondjak! Nem! Nem lehet véletlen! - Tiltakozott. Kezébe vette a kezem és szembefordított magával. - Nem tudom, mi lesz ebből, de akármi is, én várom! - Hitetlenkedve leszálltam a padról, felkaptam a könyvecskét, és téblábolni kezdtem.
- Képtelenség! Henrietta nem tudhatta, hogy mi kutatjuk fel a halálának körülményeit! - Vetettem ellen, s közben minden kiejtett szónál hadonásztam vele.
- De azt már akkor is sejtette, hogy ha neki baja esik, valaki nyomozni fog utána! - Válaszolta Attila s keresztbe tette karjait. - Igaz, hogy talán nem pont ránk célzott azzal az üzenettel, de a figyelmeztetés mindenkire...
- ...Egyformán érvényes! - Fejeztem be. - Heni tehát érezte, hogy meg fog halni. De nem tett semmit. Nem tehetett...és meg sem próbált - Attila összevonta szemöldökét.
- Mi? Mit akarsz ezzel mondani?
- Csak azt - merültem el saját gondolatmenetemben - ...hogy Henrietta nem menekült. Megtehette volna, de ennek ellenére még a halála napján is itt maradt és írt. Azoknak, akik egy nap lesznek majd olyan bátrak és hülyék, hogy felforgatják a múltját. És ezek mi vagyunk! A lány jelet hagyott, azt a négy naplórészletet. Hogy is írta? A végére Giselle kísértete mindenhová elkísérte, mert ki akart szabadulni az addigi "fogságából". És tudod mit? Szerintem ki is szabadult! - Attila megütközve fogadta merész elgondolásom, és már kapizsgálta, mire akarom rávezetni.
- Kezdem érteni, mit akarsz kihozni ebből! - Ismerte el, s büszkeség csengett szavaiban. - Nem tudjuk véletlenül, miként találtak rá a holttestére? Mert állítólag azt rebesgették, hogy nem találtak gyilkosságra utaló nyomokat. Szívrohamnak állították be, hogy eltussolják az esetet. Senki sem hitte volna el, hogy kísértet végzett vele.
- Igen, valami ilyesmit hallottam én is - helyeseltem. - A teste kiszáradt, tisztázatlan okok miatt, ha jól emlékszem. És szívrohamra fogták a halálát, de semmi konkrétat nem mondtak erről. Ami a legfurább, hogy nem utalt rá semmilyen jel - visszadobtam a padra a naplót. Attila gyanakodva nézegette.
- Ha összevetjük ezt azzal, hogy a hercegnő szabadságra vágyott és Henrietta régóta érezte a jelenlétét maga körül...
- És tudjuk, hogy bosszút is akart állni rajta, amiért megzavarta nyugalmát...- vettem át a szót megint. De még milyen bosszút! - Mire következtethetünk? - Barátom összecsapta két tenyerét. Ravaszul rámsandított.
- Szóval szerinted Giselle visszatért... A visszatérése pedig maga volt a bosszú Henriett felett! - Rakta össze.
- Pontosan! Giselle olyan módon tért vissza a földi létbe, mint ahogy bosszút esküdött a szeretett férfi visszaszerzésére! Attila! A hercegnő már tizenhárom éve itt van! Megszállta Heni testét, elszívta az életerejét, és általa új életet nyert, mint ahogy a legenda írja! Érted? Ezért érezte Henrietta folyton a közelében a szellemet!
- És ezért nem találtak erőszakos halálra utaló nyomokat! - Mutatott rá a fiú. - Megszállta! Szent ég! - Kezébe temette arcát, de rögtön visszanézett rám. - Ez nagyon durva lenne! Dorina, biztos vagy benne? - Kicsit reszketve ugyan, de biccentettem.
- Holtbiztos. Giselle itt van, tizenhárom éve, és most hogy felfedtük a titkát, valószínű, hogy mi is bajba keveredünk! - Attila hirtelen mozdulattal magához ölelt.
- Akkor...nem vagyunk biztonságban, ugye? - S a választ már kiolvasta a szememből...