Kalapomat már levettem, galambszürke felöltőmben, hanyagul, mint egy idegenbe szakadt, s onnan visszaszalajtott hazánkfia elindultam feléje. Ő, elém jött, nagy testét nehezen vonszolta, és amikor összetalálkoztunk feleúton a gang közepén, cuppanós, fokhagyma-szagú csókot nyomott mindkét orcámra.
Odabent egy proli lakás hűvös, lenyűgöző rendetlensége fogadott. A szoba a konyhából nyílt, át kellett kelni a karalábé földre hullott takarólevelein, répa-karikákon és egy, a teregetésre váró fehérnemű ideiglenes tárolására szolgáló műanyag vájlingon, ami az átjáróban állt. Végre bent voltunk, leültetett a kanapéra a TV-vel szemközt, apró, színes üvegpoharakat szedett elő az almáriumból, s ólomkristálynak látszó kancsót, melynek alján gyanús, rózsaszínű folyadék lötyögött.
-Istenem, Istenem, -mondogatta, miközben megtöltötte a likőrös poharakat. -A kis Józsika. Hát maga él? Úgy tudtuk, mind meghaltak.
El kellett mondanom, hogy nem haltunk meg, legalább is, akkor még nem, szerencsésen átjutottunk a határon, s bár lőttek ránk, elértük Germensdorfot. Aztán, persze meghaltunk, előbb szegény jó atyám, akit a szíve vitt el Bostonban az ügyvédnél /ott takarított hetente egyszer/ másodjára szegény jó anyám, valami belső nyavalyában, amiről az amerikai orvosok nem tudták megmondani micsoda, s végül én, akkori reménytelen életem feletti kétségbeesett pillanatomban Clevlandban a nyílt utcán, fényes nappal főbelőttem magam. A golyó szerencsés, avagy szerencsétlen fordulat folytán nem érte el a kisagyat, /a nagytól elég távol volt!/ csontot tört, hámot repesztett és távozott. Barátaim, akik a közeli kávéház teraszáról végignézték az esetet, sürgősséggel a közeli ambulanciára szállíttattak, s az orvosok visszahoztak a klinikai halálból. Néhány hét alatt annyira rendbe jöttem, hogy akár újra nekiveselkedhettem volna. De, mire felépültem nyár lett, és viszonyom lett a kis spanyol ápolónővel, aranyos, cserfes kislány volt, ha a dolga engedte, mindig az ágyam szélére telepedett. Így hát, hogy végezzek magammal, egyelőre lekerült a napirendről.
Elmeséltem ezeket a dolgokat Eta néninek, csak kicsit ferdítettem itt-ott, ahol szükségesnek találtam A clevlandi esetet például úgy tüntettem fel, hogy utcai lövöldözésben sérültem meg, az ápolónőről és a vele való édes románcról pedig egyáltalán nem tettem említést.
Igyekeztem a beszélgetést olyan mederbe terelni, hogy célomat elérjem, s némi kitérők után /mi lett belőled édes fiam, és a család, hogy van, satöbbi/ kezdte bekapni a horgot. Kíváncsisága és a vágy, hogy pletykálkodjon hatalmasan birkózott benne, ez utóbbi győzött, amiben nem kis szerepe volt annak, hogy szaporán töltögetett magának is, nekem is a meggylikőrből.
-Szemerédiék? -kérdezett vissza, s szeme elrévedezett a falra aggatott, megfakult, aranykeretes mázolmányok során. Volt ott tájkép, rettenetes, portré, felismerhetetlenül sötét, és egy akt. -Szemerédiék 75-ig itt éltek. Az asszony a Patyolatnál dolgozott adminisztrátorként, az ura a hajógyárban volt betanított munkás egy ideig, de beteg volt már akkor, az izületei kínozták.
Ügyesen irányított kérdéseim nyomán visszakanyarodtunk a múltba, s elkezdtük kitárgyalni a Szemerédi fiú viselt dolgait. Sok órán keresztül beszélgettünk, odakinn sötétedni kezdett, a félig nyitott ablakon át a szűk kis szobát betöltötte a koranyár langyos lehelete, finom virágillat, -s a likőr is elfogyott.
Az áldozat, amit a művészetek oltárán hoztam, nem volt hiábavaló, tisztult a kép. Eta néni, szegénykém habókos öregasszony, aki a tegnapi, vagy tegnapelőtti napra már egyáltalán nem emlékszik, kiválóan éles látással idézte vissza azokat a régi napokat. Említette Házmester Katit, akibe a Szemerédi fiú beleszerelmesedett. Emlékezései nyomán fel-felszakadozott a múltat fedő homály, én is kezdtem emlékezni Házmester Katira, aki a földszinti viceházmester lakásban lakott.
A kisfiúk persze nem olyan szemmel nézik a nagylányokat, mint a nagyfiúk, de arra rácsodálkoztam, így utólag, hogy milyen szép szőke lányként emlékszem vissza Házmester Katira.
Vendéglátóm kotorászott egy ideig a szekrényfiókban, majd diadalmas "ez az, itt van!" felkiáltással előhúzott egy fényképalbumot. Lázas lapozgatás kezdődött, mígnem megtalálván, amit keresett, orrom alá dugta a képet. S mintha visszapergett volna az idő három évtizedet, a megfakult fekete-fehér fényképen hirtelen ott voltak ők ketten, a lány és a fiú.
Néztem őket szótlanul hosszú ideig. Szemerédi János öltönyben, nyakkendőben, karja Házmester Kati vállán, mindketten illedelmesek, komolyak, szembenéznek a lencsével, tekintetük szerelmet sugárzik.
Leírom, hogy "tekintetük szerelmet sugárzik", s nem tudom, mi az, hogy "szerelem. Milyen furcsa! Hogy dobálózunk ezzel a szóval! A házgondnok is mondta nemrég Orlandoban, amikor az apartman-ház kapujában összefutottunk: "te Joe! Tudod-e, hogy a kis Elizabeth és Mike szerelmesek egymásba?" Így mondta, igen: "szerelmesek egymásba". Pedig az ő esetükben szó sem lehetett szerelemről, úgy vélem. A kis Elizabeth minden héten más fiúval csókolózik az erkélyem alatt, s Mike is gyakran váltogatja a partnereit. A szerelemnek valami tartósabb, mélyebb dolognak kell lennie, gondoltam, amikor a házgondnok a kukáknál otthagyott. De, mennyire tartósnak? Mennyire mélynek, hogy annak lehessen nevezni, ami. Létezhet ebben az ügyben időhatár, vagy a lélek mélységét érzékeltető mérőszám? De hiszen éppen ezért vágtam bele a Szemerédi fiú történetének kibogozásába, hogy megtudjam. Az Orwell-regény egyik jelenete inspirált, az adta az első lökést. A lány egy levélkét küld titokban a férfinak, egyetlen szót csak: szeretlek". Micsoda mélység sejlik föl itt! Azóta kiolvastam a könyvet, magányos estéimet, éjszakáimat a szállodában ezzel töltöttem, és nem hagy nyugodni az, az egy, papírra vetett szó: "szeretlek." Összevetve ezt a momentumot a régi öregek letyepetyélésével a Szemerédi fiúról és hihetetlen szerelmi történetéről, felsejlik a távolság és a mélység.

Ahogy a képet tanulmányozva próbáltam magam visszakalauzolni a régmúlt időkbe, feltűnt egy apróság. Apróságot mondok, mert, akkor ott, Eta néni VII. kerületi lakásában, az első emeleten, tényleg annak tűnt. Talán a fényviszonyok tették, de Házmester Kati a fényképen nagyon is barna volt, pedig én teljes határozottsággal tudtam volna bárki előtt állítani, aki kérdi, hogy a valóságban szőke volt, a nagyon szőke, nagyon selymes kategóriából. Ennek okán, röpke idő elteltével, ahogy a rózsaszínű kotyvalékot illedelmesen szopogattam, felmerült bennem a kétely, a lány, akit a fakó kép ábrázol, tényleg Házmester Kati-e, s nem az a másik, a "szégyentelen", akit Szemerédi János megcsókolt a szemem láttára, s akivel a fáma szerint nyugatra szökött?
Eta néni ötölt hatolt, amikor a kérdést egyenesen terebélyes keblének szegeztem, s összébb húzva méretes tejcsárdáin a függönyt, vagyis a virágmintás pongyola széleit, elkezdett össze-vissza locsogni, ahogy az öregasszonyok szoktak, ha nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni egynémely kérdésre.
Mivel az idő eljárt, s láttam, aznap már nem jutok előbbre, átadtam ajándékaimat from the States : egy doboz nagyon finom tejcsokoládét, s egy kicsi kék köves melltűt, amelyet Philadelphiában vásároltam nem túl olcsón a kikötőben a bazársoron, s így bármelyik rokon, vagy ismerős hölgy számára megfelelőnek látszott. Hosszan búcsúzkodtunk, megint megcsókolt mindkét oldalról, s én a fokhagyma émelyítő illatával, felvértezve kísértetek és boszorkányok ellen, távoztam.
Az ezt követő napokban gyakori vendége lettem a VII kerületi háznak. Beszélgettem a régi lakókkal, akiket még kisfiú koromból ismertem, s akik felettébb csodálkoztak azon, hogy élek, és hogy újra itthon vagyok. Így mondták: "Hát, Istennek hála, újra itthon vagy Józsikám", pedig én akkor már nem voltam otthon idehaza, visszavágytam Floridába, a tengerpartra, ahol 25 éve élek. Megismertem az új lakókat, azokat is, akik a mi elhagyott lakásunkba költöztek: a férfi jó negyvenes, zöldség boltja van, rokonszenves tömzsi fickó, az asszony nem lehet több harmincnál, buja tekintetű, kacéran néz rám alulról felfelé ferdevágású szemeivel, pedig nem vagyunk egy korosztály, s én ráadásul sokkal magasabb vagyok.
A ház lakóinak fogalmuk sem volt, miért járok nap-nap után hozzájuk, talán betudták nosztalgiázásnak, vagy más, gyanús, romantikus hajlamnak, de az apró-cseprő ajándékok megnyitották szíveiket és örömmel kitárulkoztak. Úgy jártam hozzájuk, mint Hernando Cortes Dél-Amerika indiánjaihoz, vittem gyöngyöt, szappant, dezodort, öngyújtót, tükröt, fénykábelt, tenisz és baseball labdát, automatikusan sípoló kulcskeresőt és száz más kütyüt.
Amikor megtudták, mert az események egy pontján túl már nem titkolhattam, milyen fába vágtam a fejszémet, segítőkészségük még nagyobb méreteket öltött, hetet-havat összehordtak szórakoztatásomra, alig bírtam a szálakat szétválasztani, vagy összecsomózni. Jegyzettömböt nem hordtam magammal, nehogy rendőrnek, vagy firkásznak tartsanak álruhás amerikai létemre, így az információkat a fejemben kellett megőriznem, míg a szállodába vissza nem értem, s gépbe nem mondhattam. A mesék egy része ismerős volt, gyermekkoromban már hallottam őket.
A kusza halmazból eleinte lassan, aztán egyre gyorsabb ütemben kezdett kibontakozni Szemerédi János és társainak a sorsa. Amikor nem a ház lakóival voltam, az Országos Levéltárat és a könyvtárakat bújtam. Érdekelni kezdett a kor, melynek szele kis gyermekkoromban engem is elért. Jó néhány hónapot vett igénybe, nem sajnáltam rá az időt.
Ennyi előzményt szükségszerűen előrebocsátva, most belevágok az események elmesélésébe, melynek során, és különösképp a végén, /a végén mindenképpen!/ tartózkodni fogok következtetések, vagy tanulságok levonásától,- ha ezt tenném, becsapnám magamat is és az olvasót is. Mert be kell vallanom, semmire nem jutottam. A nagy kérdés, hogy MI a szerelem, úgy érzem, nyitva maradt, de, hogy MILYEN a szerelem, annak egyes részleteire talán fény deríthet majd e történet.