ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

ELSŐ SZEMESZTER 1955 ŐSZE

1.


Egyetemistákról írok, illő tehát, hogy az óra első negyedét első szemeszterként jelöljem meg. A második negyednek második szemeszter lesz a címe, ekkor tartunk majd a történet felénél, fertályához érünk a harmadik szemeszterre, s a negyedikkel kifutunk az óra végén a végkifejletig, ami, csak abban az értelemben lesz végkifejlet, hogy erre a részre már minden lényeges megtörténik hőseinkkel, ám sorsuk fonalát, melyet innentől nem követünk, tovább szövik a Párkák, akik (bár ők maguk is nőnemű személyek) semmi succulusi trükköt nem ismernek (el). Vagy, legyek rosszmájú és mondjam azt: mégis (el) ismernek?
Az Eötvös Lóránt Tudományegyetem főépületében vagyunk, október 29-ét jegyzik a naptárak, ez egy csütörtöki nap, odakinn csepereg az eső, s az első emeleti előadóterem nagy ablaktáblái előtt kint az utcán mérges szélrohamok cibálják a Kiskörút járdaszegélyén álldogáló fák tépett barna rongyait.
Ezen a napon éppen abban a pillanatban, amikor a mi gongunk megszólal és a függöny felgördül, a hallgatók a 11 órai szünet utolsó perceit töltik.

A padsorok ekkorra már kezdtek megtelni a folyosóról vissza szálingózókkal. Szemerédi János és Csetényi Barna a 7-es csoportbeli lányokat lesték. Ültek fenn a kakasüllőn, az utolsó pad tetején, lábuk az ülőkén s a bejárat felé fordulva léha megjegyzéseket tettek a lányokra, ilyeneket: "azt nézd, ott, ni, szépen domborodik elől is, hátul is". Meg ilyeneket: "meghágnám az anyja szemit neki, csak segítene rá egyszer a Jóisten"
Az elhangzott szövegek a valóságban kevésbé voltak allegórikusak, mint ahogy itt érzékeltetem őket, de nem akarom hőseimet már az elején bugris bunkónak feltüntetni mielőtt még az olvasó jobban megismerhetné őket. Ám, akinek kedve van, vegye elő a fantáziáját, s egészítse ki az elhangzottakat, vagy helyettesítse be Szemerédi János és Csetényi Barna imént vázolt szavait azokkal az ismert szófordulatokkal, amelyeket felvágós fiatalemberek ilyen és ehhez hasonló esetekben használni szoktak, -akkor talán közelebb jut egyféle igazsághoz. Vagy talán nem, mert más a valóságos valóság és a költői, allegórikus valóság vagy igazság,, s én, a magam részéről ebben a történetben az utóbbit fogom az előbbi elé helyezni.
Jöttek más csoportbeliek is vegyesen, "Morcos" Béla, Szolsett Ferike, Nagy Ica, akit termete miatt "Guruló Icának" nevezett az évfolyam, Szépteleki Tánya, Roth Richard, Eleméri Tamás, Zughy Szilárd. Belibbent Vadmacska /a fiúk nem tettek rá megjegyzést, mert, tudták könnyen járhatnak úgy, mint a mesebeli vadász, akire a nyúl a saját fegyverével lőtt vissza/, Sánta Tibor az eminens, hóna alatt elmaradhatatlan jegyzetfüzetével, a nyúlánk Dombóvári Gitta, "Buzeráns" Ottó ökölvívóbajnok, Taág Teréz, egy frivol, szőke nőcske, Szászi Benedek, Lakatos Kari, és mások, ismerősök és ismeretlenek.
És végül, amikor már mindenki bent ült a padokban, közel kétszáz hallgató, az amfiteátrum alsó ajtaja kitárult, belépett rajta Kováts T. Mennyhárt az esztétika tudományának kandidátusa egy ősszakállú agg professzor . A könyvet, amit magával hozott az íróasztalra tette, az írásvetítő mellé és rátámaszkodott. Aki jól megfigyelte ezt a jellegzetes mozdulatot, észrevehette, a professzor úr olyan módon támaszkodik a könyvre, mintha nem csak a testének, hanem mozgékony szellemének is támasztékot keresne.
"A mai előadáson az ellentétek egységéről és harcáról lesz szó a művészetben" -mondta fiatalos hangon. "Felhívom a figyelmüket hölgyeim és uraim, amit most elmondok, az nincs benne a tankönyvben, így ha át akarnak menni a félévi kollokviumon, jegyzeteljenek."
Szeles Pista a "Kulák" Szemerédi másik oldalán fészkelődött, nagyalakú, keményfedelű füzetet tett maga elé, kinyitotta, megkereste az oldalt, ahol tartott. Nem azért nevezték kuláknak, mert az apja Dabason 20 holdon gazdálkodott, ez az évfolyamon senkit nem érdekelt, ő aposztrofálta magát így egyszer még az elején, amikor csoporttársainak bemutatkozott: "figyelem emberek, a műsorigazgató jelentkezik, figyelem, a műsor elkezdődött, Szeles Kulák Pista vagyok, hullamosó és nagybirtokos".
Sok mindenről esett szó az első félórában, a professzor úr mindenek előtt azt fejtegette, hogy a "szép" fogalma más-mást jelent, köznapilag, filozófiai kategóriaként értelmezve és a művészetek területén.
"Szépnek mondunk köznapi értelemben például egy tájat, egy gazdagon terített asztalt, egy virágoskertet, de nem tudjuk, miért mondjuk annak? Ha valaki magyarázatot várna tőlünk, egyszerűen ezt válaszolnánk: azért szép, mert tetszik. A szép fogalma történelmi kategória, a középkorban ööö szépnek tartották a molett nőket...őőő...ma a soványakat tartják annak. A dialektikát ismerő és elismerő filozófiák azt hirdetik: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Igen ám, de ezzel a meghatározással, elismerve és fenntartva a tétel általános igazságát, a művészetek területén keresendő egyedi igazságot még nem tártuk fel"
Példákat hozott a képzőművészetekből, az irodalomból. Megemlítette Munkácsytól az Ásító inast, ami köznapi értelemben kifejezetten csúnya kép, "az inas a csúnya nem a kép" , -szögezte le, szólt Michaelangeló alvilágba tartó a Styxen átkelő torz arcú alakjairól, Moliere figurájáról, a fösvényről, Stendhal parázna hőseiről, József Attila sötét, nyomasztó Külvárosi éjéről.
"A művészetben az a szép, ami igaz" -mondta, "és itt az igaz alatt nem abszolút igazságot értek, hiszen, mint tudjuk, abszolút igazság nem létezik. Én a mű belső igazságáról beszélek, ami bizonyos értelemben tágabb, más értelemben pedig szűkebb annál az igazságnál, ami abszolúthe hamisan, abszolút igazságként képeződik le a elménkben." .
Közepén járt már az előadás, s a hátsó padsorból, ahol Szemerédi János és Csetényi Barna ültek meglehetősen eklektikus kép tárult a nézelődők szeme elé. A hallgatók egy része nemes egyszerűséggel elaludt az európai hírű esztéta-tudós előadásán, ezek fejeiket a társak háta mögé rejtve diszkréten hortyogtak, mások, baloldalt és jobbra középen kártyáztak, sakkoztak , torpedóztak, míg megint mások, jóval kevesebben léha társaiknál, /Sánta Tibor például, s mellette Agárdi Margit/ jegyzetfüzeteik fölé hajolva buzgón jegyzeteltek.
"Az író kétféleképpen írhat regényt" -mondta a professzor, -"vagy úgy, hogy ő maga is jelen van, mint valami láthatatlan, ki nem kerülhető szereplő, akibe az olvasó minduntalan belebotlik: előrebocsát, kommentál, tájékoztat, figyelmeztet, véleményt mond, dicsér és kritizál, -vagy pediglen úgy, hogy teljes mértékben távol tartja magát a cselekménytől és a szereplőktől. Előbbi esetben azt érezzük, hogy a történetet elmesélik számunkra, míg utóbbiban, nos az utóbbiban, mi magunk is benne élünk, a láthatatlan szereplő ebben az esetben nem az író, hanem az olvasó. Mit gondolnak, erről hölgyeim és uraim? Önök szerint melyik úton, módon valósul meg jobban az esztétikai értékek felhalmozásának folyamata a szépirodalomban? Ha Önök lennének az írók, e két út közül melyiket választanák?"
Kováts tanár úr kérdése megállt a levegőben, költői kérdés volt, nem várt rá választ. Az évfolyam zsongott, s a zsongásból kitűnt és felszínre vergődött egy bizonytalan hang: "ez a pártosság, vagy nem pártosság kérdése"
A professzor a katedrán meghallotta a közbevetést és elmosolyodott. Sok minden keserűséget sejtetett ez a félmosoly.
-Nem, -mondta, és megrázta ezüstös oroszlánfejét. -A pártosság kérdésének ehhez semmi köze. A rendszerben, ööö, amelyikben élünk a progresszivitás jellemző és elvárható magatartásforma, nos ilyenformán a progresszivitás ööö áthatja és determinálja a művészi kategóriák megítélésének kérdését. Abban az irányzatban, amit ma szocialista realizmusnak nevezünk, a művész szükségszerűen elkötelezett, a haladás oldalán áll, ezt nevezzük pártosságnak. De, -fáradt mozdulattal végigsimított arasz-hosszú fehér szakállán, -de térjünk vissza most az esztétikai értékek megjelenítéséhez...ugye itt tartottam?
Szemerédi János körbefordította a fejét, kíváncsi lett hányan reagálnak a professzor úr, immáron nem költői, hanem valóságosan valóságos kérdésére. Kováts tanár úrnak szokása volt eltérni a tárgytól, és szokása volt ilyen esetekben rákérdezni, hol is tartott a kitérő előtt. Jánosunk, ahogy mondom, ezért körbefordult, hogy lássa az arcokat, de csak egyetlen rá néző arcot látott, a karéj túlsó oldalán, pontosabban egy szemet /még pontosabban kettőt/ s az a szempár egy csapásra lenyűgözte. Szemerédi János tekintete Vadmacska felvillanó szemével találkozott. Egy végtelenül hosszú pillanatig néztek egymásra aztán a lány lassan elfordította a fejét.
"A szavak, a mondatok a szépirodalomban a gondolat testet öltött formáinak esztétikai megjelenítői", -mondta a katedrán a professzor. "A szöveg ritmusa ezek hosszától függ. Megkülönböztethetjük a térbeli ritmust és a zenei, vagyis belső ritmust. A térbeli ritmus jellegzetes kifejeződése a..."
Csetényi Barna könyökével meglökte Szemerédi János alkarját:
-Végtelenül unalmas, -súgta. -Játszunk valamit!
Füzetből kitépett kockás papírt tett fel az asztal lapjára, ügyesen kettéhasította. Felrajzolták rá a "torpedó" négyzetét. A hátralévő negyedórában hanyagolták az esztétikai megjelenítés testet öltött formáit, helyette a repülőgépeket, csatahajókat, rombolókat, torpedókat jelző négyzet-kombinációk elhelyezésével és "kilövésével" foglalkoztak.
Amikor az előadás véget ért egymással és társaikkal tereferélve kifele mendegéltek, elsodródott mellettük Vadmacska. Szemerédi Jánost valami arra -késztette, keresse újra a lány tekintetét, de Vadmacska szaladt a 7-es csoportbeliek után, nem nézett arra, amerre ők voltak.