ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

2.

Senki nem sejtette, /e sorok írója a legkevésbé/ mekkora vihart kavar majd Kováts T. Mennyhárt professzor úr előadása. Mielőtt, bárki értetlenkedve felvonná a vállát, ugyan mi lehetett annyira izgalmas és felkavaró egy esztétikai értékekről, illetve az ezeket meghatározó ellentétek egységének és harcának kifejeződését, sajátosságait, belső világának struktúráját taglaló előadásban, -sietve leszögezem, az évfolyam jórészét nem érdekelték ezek a fejtegetések. De volt a híres tanárnak egy mondata, amit furcsa, beletörődő mosollyal kísért. A vitatkozók a folyosón ezt a mondatot citálták "A rendszerben, amelyikben élünk a progresszivitás jellemző és elvárható magatartásforma, nos ilyenformán a progresszivitás áthatja és determinálja a művészi kategóriák megítélésének kérdését." Ehhez még a következőt tette hozzá a professzor:
"Abban az irányzatban, amit ma szocialista realizmusnak nevezünk, a művész szükségszerűen elkötelezett, a haladás oldalán áll, ezt nevezzük pártosságnak" -s már egyáltalán nem mosolygott, sőt, nagyon is komoly volt az arca, mire az utolsó szóhoz ért.
Szemerédi János számára Kováts professzor úr fejtegetése teljes mértékben korrektnek és megfellebezhetetlennek tűnt, egybevágott mindazzal, amit a filozófiai előadásokon hallott. A művész, az író, szükségszerűen elkötelezett, -mondta magában, -nagyon jól fejezte ki a tanszékvezető.
A vitatkozók népes csapata, melyben ott voltak a 7-es csoportbeliek, ők voltak a hangadók, a 8-as és 9-es csoportbeliek és mások, előszörre nem is ezen a tézisen akadt fenn. A esztétikai szépség fogalmának arisztotelészi meghatározását /szépség egyenlő teljesség, harmónia, arányosság és világosság/ boncolgatták, némelyek egyetértettek a meghatározással, mások túl szűknek, megint mások túl általánosnak érezték. Ki tudná megmondani, mikor, ki, és miért dobta be a pártosság kérdését? Talán Molnár Zita, Vadmacska barátnője a 7-es csoportból, ugyanolyan nyúlánk és barnahajú, mint Vadmacska, vagy tán a kis Fodor. Ők hárman együtt jártak mindenhova, egy követ fújtak. Akárki is vetette fel a témát, egy ma már biztos, hamarosan nyakig benne voltak.
-A pártosság nem lehet követelmény, -kardoskodott a kis Fodor. -Nem csak egyféle rendszer létezik, s nem csak egyfajta világnézet. Azok, akik eszmeileg a másik oldalon állnak, írók, költők...
-Melyik másik oldalon? -szólt közbe valaki, a 8-as csoportbeliek közül.
Fodor nem zavartatta magát.
-Egy író például, mondjuk a Hemingway, vagy a Somerset Maugham, de említhetném Jack Londont is, elsősorban őt említeném, alkothat maradandót akkor is, ha bizonyos távolságtartással írja le az eseményeket, és az olvasóra bízza a...
-Hülyeségeket beszélsz, -szólt közbe az előbbi hang.
Szemerédi most már jól látta, ki az. Szekeres Jakab volt, magas, pökhendi diák, szőke barkóval, ami még keskenyebbé tette, amúgy is elég keskeny arcát. Terpeszben állt, két kezét kihívóan csípőjére tette.
-Mért beszélnék hülyeséget? -csattant fel a kisfiú.
-Mert azt beszélsz. Az írók, akiket emlegetsz, egy letűnt kor képviselői. Műveik nem élik túl a századot!
A fél-karéj széléről, ahol a 7-es csoportbéliek ácsorogtak, a felháborodás moraja zúgott fel. Nevek röpködtek. "Arisztotelész se? Vergilius, Euripides, Tacitus, Bonaventura, Kipling, Thomas Mann, Herczeg Ferenc, Victor Ugo szerinted mind-mind a szemétdombra vetettnek?
-Oda, -mondta gúnyos mosoly kíséretében Szekeres. -És tik is, szekértolói a reakciónak.
Nem lehetett pontosan tudni, kikre gondol, de szemével Vadmacska és társai felé vágott. A lány eddig még nem szólt hozzá a vitához, de most megszólíttatván /Szekeres Jakab tekintete végül egyenesen őt pécézte ki a többiek közül/ felvette a kesztyűt. Szürkéskék szeme villámokat szórt.
-Nem minket, azt a rendszert söpri majd el az idő szele, amelyik demokráciát hirdet, és diktatúrát csinál! -vágta oda Szekeresnek.
-A diktatúra a nagy többség diktatúrája a retrográd nézetek és áramlatok felett! -mosolygott slamposan Szekeres. -A nagy többség számára a demokrácia ténylegesen létező, megélhető demokrácia!
-Honnan lehet tudni egy diktatúrában, ahol jaj mindenkinek, aki nem hajbókol, hogy a többség kinek a pártján áll?
Ilyen hangon, ilyesmit még soha nem mondott ki senki az egyetemen. Csend lett, feszült, várakozással teli, ideges csend. Szemerédi hallotta, ahogy Csetényi Barna felsóhajt. Maga sem tudta, miért, és hogyan történt, beszélni kezdett. Szavait Vadmacskának szánta, de nem a lányra nézett, hanem a 8-as csoportbéliekre, akik a túlsó oldalon, a Történelem tanszék bejárata felől álltak.
-Többségről és kisebbségről beszélünk? -kérdezte. -Jól értem? Hát akkor most had mondjak el valamit. Csak, hogy tisztába tegyük a dolgokat. A társadalmak évszázadokon, évezredeken keresztül egy alapvető igazságtalanságon alapultak, a kisebbség uralmán a nagy többség fölött. Királyok, hercegek, grófok....Hányan lehettek? Néhány ezren? És hány tőkés ül a proli nyakában a nyugati társadalmakban manapság is? Nem többen, nem sokkal többen... szívják milliók vérét. Ez az igazság a többség és kisebbség kérdésében, remélem értitek...Az igazságosság követelménye azt diktálja, hogy a nép államában, nálunk, a többség, mi magunk gyakoroljuk az uralmat azok felett, akik eddig elnyomtak bennünket, és ne engedjük meg, hogy reakciós erők visszaforgassák az idő kerekét. Mindenkinek, igen, a maga területén mindenkinek e szerint kell élnie és dolgoznia. Én írónak készülök, akik közelebbről ismernek, vagy olvassák a Bölcsészt és az Egyetemi Életet, tudják, már most is írogatok. Meggyőződésem, hogy ez a társadalom az igazságosság társadalma, még akkor is, ha sok hibát vétünk, sok marhaságot elkövetünk. De mi magunk követjük el, őket, a mi hibáink, nem ül senki a nyakunkban. A hibákat kijavítjuk, a hiányosságokat felszámoljuk, és ebben mindannyiunknak ki kell vennünk a részünket. Számomra ez a pártosság.. S így eljutunk majd a...eljutunk a..
-Hova? -kérdezte Vadmacska. Hangja, mely máskor pengett, mint az érc, most halk volt, mégis betöltötte az oszlopok és boltozatok közötti tágas teret.
-Az igazságosság a bőség, a humanitás és teljesség társadalmába.
-Te hiszel ebben? -kérdezte Vadmacska.
-Csak ebben hiszek, -vonta meg a vállát a fiú.
-Jó neked, -mondta a lány.

Szemerédi János erre már nem válaszolt, pedig forogtak a fejében a gondolatok. Ők ketten még soha nem beszéltek egymással a két év alatt. Nagy volt az évfolyam, a hallgatók sok esetben csak a saját csoportbeliekkel tartották a kapcsolatot, vagy azokkal, akikkel a kollégiumban együtt laktak.
Ha válaszolt volna, elmondta volna saját családja proli sorsát: anyja takarított, míg bele nem rokkant, apja alkalmi munkákon tengődött. "Újságpapír az asztalon kenyérrel, s az újságban, hogy szabadok vagyunk, poloskát űzünk lámpával s a kéjjel, s két deci fröccsel becsüljük magunk" -idézte magában keserűen József Attilának, a nagy proletárköltőnek sorait. Szó szerint. Igen így volt. Minden igaz volt. Még a poloska is!
Ha beszélhetett volna Vadmacskával, elmondta volna neki mindezen dolgokat: a nyomort, a félelmet, a megaláztatást, a létbizonytalanságot, amit szüleinek el kellett szenvednie a régi rendszerben. A létbizonytalanságot, igen, főleg azt, mert a tőkés munkaadó bármikor kipenderíthette a munkást. Éhség, szenvedés, megaláztatás, -ismételgette magában. Igen, igen, igen. Az új társadalom megszűntette az igazságtalanságokat. A munkásnak van munkája. Ha beteg, gondoskodnak róla. Mindenki fia, lánya járhat iskolába, nem csak a gazdagok gyerekei. Az oktatás ingyenes. Az orvos, a kórház szintén ingyenes, és mindenkinek jár. Az utcákon nincsenek koldusok, a pályaudvarokon nem henteregnek csövesek a padokon. A dolgozó ember munkásszálláson lakik, s hétvégén a szakszervezet kiviszi a szakszervezeti üdülőbe, ahol pihenhet, szórakozhat, újra termelheti munkaerejét.
A proli moziba jár, színházba, operába, mint régen az urak. Sportol, olvas, művelődik. Felépül egy új társadalom, új emberekből, optimista, jövőben bízó emberekből, tiszta tekintetű emberekből. A nők felemelt fejjel néznek majd a férfiakra, szembe néznek velük, és egyszerűen, tisztán beszélnek: igen és nem, ez lesz a beszédük, s a férfiak is egyenrangú társként becsülik a nőket, nem handabandáznak nekik, nem beszélnek mellé, az ő beszédük is egyszerű és tiszta lesz, igen és igen, vagy nem és nem.
Összefüggéstelenül áramlottak fejében a gondolatok. Vadmacska és csoporttársai már elmentek, de a vita dagadt tovább, már egyáltalán nem az esztétikai kérdésekről szólt, észrevétlenül átcsúszott egy másik területre, a hallgatók azon vitatkoztak, vajon, honnan lehet tudni egy diktatúrában, melyik oldalon kik vannak többen?
Szemerédi János járta tovább saját gondolatai útját.
"Hibákat is elkövettünk, persze", -mondta magának. "Elkerülhetetlen volt. A hatóságok nem álltak mindig a helyzet magaslatán. Kivégeztek, bebörtönöztek ártatlanokat is. Elhurcoltak, megvertek, kitelepítettek olyanokat, akik talán nem szolgáltak rá, vagy nem annyira. Na és? A forradalmi megtisztulással együtt jár az ilyesmi"
A kitelepítetteket nem sajnálta Szemerédi János.
"Elvitték az urakat fényűző városi lakásaikból falura, hogy munkára neveljék őket. Most legalább ők is megtapasztalják, milyen a proli sors. Kapáljanak csak, hordják szépen a trágyát. Báró Eszterházynak nem fog leesni a karikagyűrű az ujjáról, ha ő is szarba nyúl néha, úgy, mint szegény apám szegény megboldogult apja."

Az erjedés, ami Kováts T. Menyhárt professzor úr október 29-i, bölcsész-karon megtartott előadását követően az első emeleten, a Történelem tanszék és a büfé közti folyosórészen elkezdődött, tovább terjedt, suttogva, osonva, kúszva mászva, orozva, rejtőzködve, lopakodva átterjedt más évfolyamokra, más egyetemekre. A diákok az előadótermekben, a folyosókon, a sportpályákon, a színházak, mozik előcsarnokaiban csoportokba verődtek, összesúgtak-búgtak. Valami lógott a levegőben, szállt, mint békanyál nyári délutánokon a kertek mélyén, a ligetekben, mezőkön, erdei tisztásokon, ráült észrevétlenül a lelkekre.
A nagy nyugtalanság éve volt az, az év, s a láthatatlan erjedésé. A kételkedés éve volt.
Ne szaladjunk azonban ennyire előre, ne beszélünk "arról az évről", hiszen a tanévnek /a mi történetünk, mint már említettem a tanévhez igazodik, az 1955-ös, 1956-os tanévhez és nem a naptári évhez/ még csak az első negyedében járunk.