ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Fodros fehér felhők kúsztak az égre, és ahogyan szemből a nap megvilágította olyan tiszta lett egyszerre minden abban a vakító nagy fehérségben, mint a téli havas táj, amit nem csúfít el az ember nyoma. A templomtéren játszó gyerekek is a felhőt nézték, és azon tanakodtak, vajon hogy lehetne felszállni abba a hatalmas puhaságba, és megérinteni a fodrokat. Vasárnap volt, mindenki a templomba igyekezett. Zsúfolásig megteltek az utcák, nyüzsgött a falu a sok járókelőtől. Főként asszonybeszédet lehetett hallani, meg gyermeki kacajt. A férfiak inkább csendben vonultak az áhítat felé, hogy ott számadást adjanak nehéz, munkával teli hétköznapjaikról.
Az ütött-kopott templomkapu nyitva volt. Sokan ültek már a padokban átadva magukat a csendnek. Egy pisszenés sem hallatszott. Az idő megállt, melyet az összekulcsolt kezek szorítottak közre. Mindenki imádkozott, pedig a pap még meg sem érkezett, hogy megkezdje prédikációját, de tudták, hogy most nagy szükség van az imára. Egy lélekért mormolták az oly gyakran használatos könyörgő szavakat. Egyetlen egyért. A Mihály feleségéért, Katalinért. A héten temették szegényt. Nagy láza volt, az vitte el. Az orvos sem tudott tenni semmit. Hívni kellett a papot, aki megáldotta lelkét, habár anélkül is a mennybe került volna. Nem volt olyan ember a faluban, aki ne szerette volna. Mosolygós, igazi szép asszony volt, és ráadásul dolgos is. Mihály is csupa öröm volt mellette, nem úgy, mint most a padban ülve, arcán kiülő fájdalommal, kisírt szemekkel, kettéhasadt szívvel. Arcát kezeibe temette. Nem akarta, hogy lássák, és ő sem akart látni senkit.
Ferenc atya aznap késett, aminek csak ő tudta okát, így a gyülekezetnek várnia kellett. Hát vártak. Szájukon imával, szívükben szomorúsággal. Katalinra gondoltak és az összetört Mihályt nézték. Miért kellett ennek így történnie? Miért veszi el Isten az embertől a boldogságot? Miért?
És ekkor Mihály talpra ugrott. Furcsa volt, tisztára megrészegült valamitől. Szemeiben szikrázott a fény, a remény, hogy még egyszer utoljára láthatja talán... És a fény egyre ragyogóbbá vált.
- Honnan jön ez a halkan zengő furcsa hang? Honnan? - kérdezte suttogva, félve attól, hogy elnyomja a hangot, és akkor nyoma vész. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte. Valami nagy dolog van most készülőben, amit nem látni csak nagy ritkán.
Ferenc atya éppen akkor érkezett. Csendesen jött, mint ahogyan szokott. Egy pár lépést tett csupán az oltár felé, de érezte, hogy félre kell most vonulni, mert a levegőben ott volt már az áhítat prédikáció nélkül is.
- Mi ez a hang? Harangzúgás hangját hallom! - mondta Mihály az örömtől megrészegülve.
Az emberek egymásra néztek, mert csodát véltek felfedezni a szavak mögött, hiszen a faluban egy éve már, amikor utoljára megszólalt a harang. Le kellett szedni, mert a romos templomtorony nem bírta a súlyt. Nem volt hát harang, mert a tornyot azóta is toldozták-foldozták, és még nem értek a végére. De Mihály mégis hallotta zúgását.
- Úgy zúg, mintha szélvihar rázná! Beleremeg a föld is! Halljátok emberek? - kiáltotta könnyes szemmel az oltárra nézve. - Az én Katalinom az! Most lép be a mennybe, és örömtől sugárzó arccal kongatja a harangot! Halljátok emberek? Ettől még a hegyek is megindulnak, és tajtékot vet a tenger! Drága Katalinom! Kongasd csak, hadd nyíljon meg az ég lábaid előtt! Vonulj be a Paradicsomba, mert ott van a Te helyed! Mily gyönyörű teremtés! Látjátok emberek? Lázasan kongatja! Úgy segítenék neki, de nem lehet! Rám néz! Egyenesen a szembe! Mosolyog! Mosolyog! Boldog! Látjátok emberek? Boldog!
Furcsa morajlás hallatszott a sorok közül. A hitetlenek moraja, ami egyre jobban elnyomta a halkuló harangzúgást Mihály szívében.
- Eltűnt. Elment. - csüggedt el Mihály.
A szemek fürkészőn tekintettek rá. Már nem csodát láttak, mert a moraj elűzte azt. Ferenc atya nézte csak átszellemült arccal az ifjút, mindenki más azt gondolta, megbolondult.
Mihály a tömeg felé fordult, mert mardosták a gonosz emberi pillantások, melyek valamiféle hamisat akartak leleplezni.
- Azt képzelitek, hogy bolondot beszéltem? - kérdezte vádlón. - Én tudom, hogy két parányi, selymes, puha kéz húzta a harangot! Én tudom! Katalinom keze volt! Az ő két kis fehér keze! Az övé!
Senki nem szólt semmit. Voltak, akik szégyenükben elfordították fejüket, de voltak, akik továbbra is vádlón néztek Mihályra. Aztán Mihály kilépett a padból. Ő sem szólt semmit. Keresztet vetett, majd kiballagott a templomból. Szemében volt valami megnyugtató, valami tiszta, amitől a kétkedők kissé összezavarodtak, aztán becsukódott a templom kapuja, és akkor mindenki meghallotta a konduló harangszót.