ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Az ősz és a tél ugyanúgy telt el, mint az előzőek évek óta. Szombatonként buliztunk, hol a Zsíroséknál, hol a Marosi Katiéknál, hol a Keglevichéknél, hol pedig nálunk rendeztük a HB-ket. Hét közben feljártam a Zsírosékhoz, súlyzóztunk, aztán délután és este segítettem Marynak a tanulásban. Bevonultunk a tévészobába, ott volt az íróasztala, behúztuk az ajtót, hogy senki ne zavarjon. A kislány fél-fenékkel mellém ült a székre, vagy egyszerűen a térdemre telepedett, és a karját átvetette a vállamon, így tanultunk késő estig, amíg be nem jött az anyja, mondván: - na ebből elég mára.
Amíg én a Marynak segítettem, Ricsi a nagyszobában zenét hallgatott olvasott vagy telefonált, imádói minden percben hívták, nem tudott szabadulni a nőktől. Sanyi az ablakból csúzlival lövöldözött mindenre, ami élt és mozgott. Ricsi apja fényképész volt, esténként a konyha melletti kis szobából kialakított fotólaborban dolgozgatott. Remek, művészi felvételeket készített, már amennyire én ezt meg tudtam akkor ítélni. Az ebédlő egyik fala tele volt a munkáival. A Ricsiröl és a Maryról is csinált néhány jól sikerült képet, a Ricsi félmeztelenül, az izmait feszítve, Mary blúzban, szoknyában, felsőtestével hátrahajlik, karcsúbb és bájosabb, mint a Brigitte Bardot.

Ezen a télen kezdett el járni Ricsi a Marosi Katival. Hogy hogyan jöttek össze? Rébusz volt előttünk. De nagy szerelem volt, az, biztos. Összeillő pár voltak, úgy tűnt, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. A Ricsi, magas karcsú, és izmos, a Kati jó alakú barna hajú, tüzes szemű.
Kati esténként gyakran felhívott, órákig tartó telefon -beszélgetéseket folytattunk kettejükről, én voltam a lelki szemetesláda, de elég jól viseltem. Sokat problémázott, teli volt kétellyel: hogy a Ricsi ezt meg azt mondta, de közben biztos arra, meg amarra gondolt. Hiába nyugtatgattam: a Ricsi őszinte nyílt ember, és ha ő egyszer azt mondja, hogy a villamos sárga, akkor nem kell azon agyalni, hogy e mögött mi lehet, mert semmi nincs, egyszerűen csak arról van szó, hogy szerinte sárga a villamos és nem hupikék.
Ezek pofon egyszerű igazságok voltak, de a Kati mégis nehezen tudta őket megemészteni.
A Mary egy HB-n szóba hozta azt a témát, amit korábban egyszer én kezdtem feszegetni: - látod, - mondta, -nem volt igazad, mégsem hullott szét a társság. Igazat adtam neki, mert hát tény volt, hogy együtt voltunk, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy az erózió láthatatlanul már megkezdődött.

Az egyik bulira aztán a Ricsi egy Rita nevű lánnyal érkezett, s ez a Katit érthető okokból az őrületbe kergette. Hozzám menekült, hogy tegyek valamit, de hát mit tehettem volna?
A Ricsi később kimagyarázta a dolgot: nem magának hozta a csajt hanem a fiúknak, hogy dobják partiba.
A Katit ez persze nem vigasztalta, egész este duzzogott. Akkoriban már elég sokat ittunk a házibulikon, gyakran becsíptünk. Aznap is így történt. Éjfél felé a Keglevich Soma fogadást ajánlott a Tálai Gyurkának, a Bodolai Jocónak és nekem, tippeljük meg milyen színű bugyi van a Ritán. Sorsot húztunk, én voltam az első szerencsés, akinek jogában állt erről megbizonyosodni. Kihurcoltam a szabadkozó Ritát a kisszobába, és ráparancsoltam húzza fel a szoknyáját. Én utánam a Jocó következett, őt a Gyurka követte. El voltak egy ideig, bent a nagyszobában szólt a rock and roll, ráztunk, ahogy kell.
A Ricsi a Katit vigasztalgatta, én a Maryval táncoltam, a Keglevich Soma és a Szekér az egyik sarokban ittak, mint a kefekötő.

-Milyen volt? - kérdezte a Mary cinkos tekintettel egy kipörgetős figura közben.
-Micsoda volt milyen? - értetlenkedtem.
-Hát az, amiért a kisszobába mentetek!
-Semmilyen sem volt, - válaszoltam, - semmi nem történt, ha erre vagy kíváncsi.
-De azt csak megtudtad, hogy milyen színű bugyi van rajta?
-Azt meg, - ismertem be nevetve. - Piros.


Ősszel behívtak katonának. Az egyetemi felvételin betliztem, szembe kellett nézzek sorsommal. A társaságtól el sem tudtam búcsúzni, mindenki máshol volt. A Ricsi és a Kati ekkor már rég nem jártak együtt. Hogy miért szakítottak, azt nem lehetett tudni.
Két hosszú évet töltöttem angyalbőrben. A második évre már olyan csillagászati távolságra kerültem előző életemtől, hogy a levelekre sem válaszoltam. Pedig kaptam néha levelet, a Marosi Kati az Eszter, a Ricsi és a Mary is írtak néha napján.

Egyszer, amikor egy alkalommal eltávra hazaengedtek, megpróbáltam összehozni egy bulit a régi bandával, de egyes egyedül csak a Tóth Ildit tudtam felhajkurászni. Micsoda HB volt ez! Késő éjszakáig rokiztunk kettesben, a nagyszobában, a tangónál szorosan összetapadtunk, éreztem lázas testemen forró bőrét. Megígértem, hogy írni fogok neki, de valami miatt soha nem került rá sor.
Tavaszodott, amikor leszereltem.
Az első néhány óra eufórikus őrjöngése és egy kaotikus kocsmai tivornyázás után a vonaton hazafele zötykölődve rám tört az üresség és a kifosztottság semmi máshoz nem hasonlítható érzése. Társaim mellettem a leszerelő öreg-bakák nótáját fújták teljes hangerővel:

,,Ez a vonat most van indulóba,
a belseje fel van virágozva,
a belseje sárgára,
leszerelő öreg bakák számára,
mennek haza végleges szabadságra,,

Nem énekeltem velük, kibámultam az ablakon, néztem az elsuhanó tájat, a felbukkanó házakat, a kertekben dolgozgató embereket, az utak betonszalagján araszoló autókat, és azt kérdeztem magamtól: mi közöm nekem mindehhez?
Tudtam, hogy a sereg zord világát szigorú, de kiismerhető játékszabályait most a civil élet ocsmány, képmutató világa váltja fel és semmi kedvem nem volt visszatérni ebbe a világba.
Könnyű volt a parancsoknak engedelmeskedni, és bizonyos értelemben megszegni is könnyű volt őket. Az ember mindig tudta, mikor mire számíthat. De mi lesz ezután? Mi lesz velem itt kint, ahol semmi nem egyértelmű, és semmi nem biztos? Ahol az, aki ma nyájasan mosolyog rád, mintha jótevőd lenne, holnap hátadba döfi a kését? Ahol az emberek tapsolnak és éljeneznek, amikor leginkább hányniuk kellene, s hánynak később, titokban, hogy tapsoltak okádás helyett! Hogyan tudok majd eligazodni, lesz e iránytűm ezen az ismeretlen nyál- tengeren?

Eltelt a nyár, egy üres, értelmetlen, céltalan nyár. Ősszel aztán pokolian felgyorsultak az események. Azzal kezdődött, hogy egy szép napon felhívott a Kati, akivel akkor már hónapok óta nem találkoztunk. Jó szokásunk szerint órákig beszélgettünk, emlékeztetett arra, mi történt a nyáron, amikor Badacsonyban jártunk hármasban, mármint ő, az Ameli és én. Emlékeztem is arra a napra: kirándulásképpen felmásztunk a Kisfaludy ház fölött lévő kőkereszthez. Útban fölfele, a hegy közepén van egy széles, lapos szikla. A Kati és az Ameli előreszaladtak, a Kati letelepedett a kőre háttal a Balatonnak, és amikor odaértem, szólt, hogy üljek le melléje. Engedelmeskedtem és leültem. Ameli rohadt tökként vigyorgott mellettünk, végül a Kati is nevetni kezdett.

-Mi ez az egész lányok? - kérdeztem bambán - valami összeesküvés?

Ekkor a Kati, még mindig fuldokolva, elmondta a kő titkát: ha egy fiú és egy lány leülnek a sziklára egymás mellé, még abban az évben összeházasodnak.
-Sürgősen keress akkor valaki mást, itt a hegyen Katám - mondtam zordonul, de tréfás kedvvel, - akit a helyemre ültethetsz, mert én halál biztos, hogy nem házasodom!
Az egészen jót röhögtünk, mert hogy tényleg csak vicc volt, nem több, gügye, sületlen tréfáink egyikénél.

-A Ricsi is és te is, túl léhán fogjátok fel az életet - mondta most nekem a telefonba, kioktató hangon, amit soha nem bírtam elviselni.
-Hogy jön ez ide Katám, - kérdeztem vissza. - Mi köze van az én életfelfogásomnak ahhoz, hogy leültünk-e a kőre, vagy sem? És hogy jön ide a Ricsi?
-Az a köze, hogy egyikőtök sem akar rendes ember lenni, és úgy élni, mint a rendes emberek.
-Miért, hogy élnek a rendes emberek, - értetlenkedtem - de már éreztem, hogy ez a vita nem vezet sehova.

Nem is vezetett, mégis eltartott másfél órán keresztül. A végén összevesztünk. Kati kijelentette, szerinte a normális emberek, normális életet élnek, az élet rendje az, hogy a férfiak megnősüljenek, a nők pedig férjhez menjenek. Ezen én csak nyersen röhögtem, mire a Kati a fejemhez vágta, hogy van valakije, s férjhez fog hozzá menni.

-Tedd azt - mondtam, mire ő: "hülye vagy, nagyon is hülye".
-Na jó - gondoltam - akkor itt most szépen befejezzük, és lecsaptam a kagylót.

Nincs már sok hátra.

Még azon a télen hír jött arról, hogy a Ricsi megnősült. A hír igaz volt. Az egyik nap elhozta a feleségét bemutatni. Megdöbbentem: a Zsíros mindig a karcsú, filigrán jó alakú lányokat szerette, mindig ilyenekkel járt, most meg, tessék, elvett egy hatalmas méretű, debella nőt. -Na ja, ilyen az élet, gondoltam rezignáltam.

Az egyetem első évét tapostam Gödöllőn, zajlottak körülöttem az események: új barátok, új lányok, mókás nagy ivászatok. A régi kapcsolatokat elsodorta a szél. Mégis mindezek dacára föl-föl sajdult bennem a vágy, a régi barátok, a bandánk iránt. Hányszor, de hányszor hívtam a Zsírosékat, a Keglevichéket, a Bodolai Jocót, és a Tálai Gyurit. Néha napján meg is beszéltük, hogy összejövünk. Sikerült összehozni olykor-olykor egy sörözést, de nem többet. Ez már nem volt ugyanaz.

Tavasz lett. Túl voltam a félévi vizsgákon, Bubuval és Totóval, az új barátokkal autóstoppal jártuk az utakat. Egy borús március végi napon eszembe jutott a régi banda. Vajon mi lehet a srácokkal, a Zsírossal és a többiekkel? Mi lehet Maryval, a kishúgommal?
Fölemeltem a kagylót, tárcsáztam a régi számot. János bá vette fel, és olyan újságot mondott, hogy leesett az állam: Ricsi és a felesége diszidáltak Németországba! Ez volt ám a bombameglepetés! Amikor szóhoz jutottam, megkérdeztem János bácsitól: "és a Maryval mi van?"
-Mary jól van, - mondta a Zsíros apja - most éppen nincs itthon, jár egy sráccal, moziba mentek. Majd szólok neki, hogy kerested.

Néhány nap múlva visszahívott a kislány. Szombat délelőtt történt. Megkérdezte, nem zavarna-e, ha feljönne egy rövid időre. Hozzátette, nem egyedül jön, hanem a vőlegényével.
Félórán belül nálunk voltak, a nagyszobába vezettem be őket, leültünk az asztalhoz, megkínáltam őket valamivel, amit találtam, aprósüteménnyel, üdítővel. Rettenetes zavarban voltunk mindhárman, félszeg helyzet volt. Nehezen indult a beszélgetés, de szép lassan belejöttünk. Persze csak mi ketten beszéltünk, a Mary és én, -a régi dolgokról. Mary az asztal egyik sarkánál ült, én mellette a másik oldalon. Az asztal alatt összeért a lábunk.
Hogy hogyan történt a mai napig sem tudom megmagyarázni, de egyszer csak arra eszméltem, hogy fogjuk, szorongatjuk egymás kezét az asztal alatt.
Nem tudtam, a srác mit vett ebből észre és mit nem, nem is érdekelt. Sebes szárnyakon repült az idő, repített vissza minket a múltba, minden úgy volt közöttünk, mint régen.

Sok-sok órán keresztül beszélgettünk. Bealkonyodott közben, és a srác sürgetni kezdte a Maryt, menjenek, későre jár.
Végül elfogyott a szó, már csak kezeink társalogtak az asztal alatt. Felállt a srác, és felállt Mary is, szemben velem. A szemét, ahogy rám nézett, még most is látom.
Megcsókoltuk egymást, mint a testvérek, úgy ahogy máskor is mindig. Végigmentek a hosszú előszobán a kijáratig, a küszöbnél, mielőtt kiléptek volna a körfolyosóra Mary visszafordult. Úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, de a fiú türelmetlenül megrántotta a karját, és rákiáltott: - gyere!
Elindultak a gangon, a lépcsőház irányába. Az üvegajtó előtt még egyszer megtorpant a kislány. Hátravetette fejét, hosszú haja meglebbent, szép szemének sugara átívelt hozzám, de lovagja taszította tovább, és a következő pillanatban eltűntek a lépcsőház félhomályában.

Soha nem láttam többet.


/VÉGE/