Meglepett és szólásra bírt a tény,
hogy nem éreztem sajgást a szívemen
e verőfényes szerda reggelén.
Pedig kéne, hiszen olyan hirtelen

szaladt el ez az év, a szűk napok,
a hetek, hónapok monoton sora,
hogy most, míg nézem a naptárlapot
- ma ünnepel Dorián,Vilhelmina -,

azon tűnődöm, a negyvenkettő
(osztanám kettővel, az biz' tetszene)
ad-e, vagy csak ráncaim száma nő,
s ha ad bármit, mit kér érte cserébe?

Mert bár nem fáj - tényleg egy kicsit sem -,
hogy belül és kívül egyre vénülök,
azért én egyre kérdem, keresem:
ennyi az élet? Bejgli, aztán csülök,

karácsonyok, húsvétok garmada,
torták, köszöntők - újra és újra és...
Ha ma az idő fogva tartana,
az lenne nekem remek meglepetés.