Mindig is szerettem megismerni embereket.Bepillantani az
életükbe, megismerni a történetüket. Hogy kik Ők, és vajon
mi formálta Őket azzá akik ma.
Mikor először megláttalak, felfigyeltem rád ugyan, de nem
úgy mint azokra akikről már az első összegabalyodott pillantásból
tudom, így vagy úgy, de az életem részei lesznek. Mert én akarom,
hogy azok legyenek. Ismerni akarom Őket, és talán egy kicsit
azt is hogy Ők ismerjenek engem.
Szóval csak álltunk a jól összeszokott csapattal, és én hallottam
hogy beszélsz, láttalak is, többször rád pillantottam,de semmi
villanás, vagy érzés!
Aztán nem is gondolkodtam rajtad tovább, míg be nem jelöltél.
Igazából még ennek sem tulajdonítottam nagy jelentőséget, hiszen
digitális világban élünk. Akik nem ismerősök a facebook-on,azok valójában
nem is ismerik egymást, ez ma a tudományos megállapítás.
Azt hinné az ember, hogy aki szeret embereket megismerni annak biztos
több ezres a barát listája a népszerű közösségi oldalakon.
Ám ezzel szembe az enyém még a százat sem éri el. Ennek több
oka is van, de úgy gondoltam te még bele férsz azért.
Hogy mikor jött el az a pont , mikor érzetem hogy meg akarlak
ismerni? Ez kimaradt, anélkül lettél az életem része, hogy
azt egyáltalán észre vettem volna...
Egy délután összefutottunk a városban, egyedül voltál mint én.
Általában mindig el vagyok merülve a gondolataimba, így nem
meglepő, hogy nem vettelek észre.
A sors keze talán, hogy mind a ketten ugyanabba a pékségbe
igyekeztünk, én mondjuk csak egy kávéért tértem be.
Már készült a kávém, mikor elővettem a tárcám, és észre vettem
hogy nincs nálam készpénz, csak bankkártya. És persze,
pont akkor nem tudtak elfogadni kártyát!!!
Borzasztó zavarban voltam.
Épp elkezdtem volna az egyetlen értelmes,
használható ötletemet felvázolni az eladónak, mikor megérintetted
a vállamat és felajánlottad hogy erre a kávéra meghívsz.
Nem szerettem volna csak úgy elfogadni, de elég sokan voltak
mögöttünk ahhoz hogy kéressem magam.
Így, bár nem szokásom, hamar beadtam a derekam,és elfogadtam a
felajánlást.
Megvártam míg Te is kikérted azt a pár péksüteményt, aztán együtt
léptünk ki az ajtón, kezemben az ajándék kávéval.
Aztán persze tettem egy próbát, mondtam, ha elsétálsz velem
az automatáig, akkor kifizetem a kávét.
Ezt persze te élből elutasítottad.
Úgyhogy nem maradt más, mint már hatodszorra is megköszönni
az életmentő nedűt. Gyors elköszöntem, mondván, megy a buszom.
Igazából még majd fél óra volt a buszig,de nagyon fura volt
hogy csak ketten vagyunk a csapat nélkül.
Ha mindenképpen kéne választani egy pillanatot, mikor dőlt el
a sorsunk, akkor talán ott a főtéren.
Bár nem tagadhatom az ajándék kávé jó pont volt :)!
A buszon végig arra gondoltam, kicsit bunkó volt tőlem,
hogy leráztalak ...
Este lefekvés előtt írtam is neked egy üzenetet, amiben újra megköszöntem
a kávét, illetve elnézést kértem amiért olyan sietősen távoztam.
Ha őszinte akarok lenni, arra számítottam, majd visszaírod hogy szívesen
és ezzel le van zárva az ügy. De most már nagyon bánnám ha így történt volna.
Legnagyobb meglepetésemre másnap nagyon jót beszélgettünk facebook-on.
Megbeszéltük, hogy azért azt a sétát még bepótoljuk,de nem az automatához :)!
Ezután, szinte minden nap beszéltünk.Te sokszor küldtél valami vicces
kávés képet,én meg mindig neked írtam ,ha beszélgetni akartam.
Sokáig nem találkoztunk újra,csak a neten beszéltünk.
Jobban mondva sokáig nem találkoztunk "csak ketten", a csapattal
sokszor összejöttünk, és együtt róttuk a város kilométereit,
ám mintha féltenénk a barátságunkat,a többiek előtt próbáltunk
közömbösnek lenne egymással.
De továbbra is minden nap beszéltünk, és azt hiszem nagyon jóba lettünk.
Mikor megláttam a neved a kijelzőn, rögtön mosolyra görbült a szám.
Nem igazán volt olyan téma, amit ne tudtunk volna megbeszélni,az igaz, nem értettünk
mindig egyet ( na jó, sokszor ),de ha mindenben egyezne a véleményünk túl
unalmas lenne.
És végül csak összejött az a séta is. Én aznap pihenő napos voltam,
Te meg délelőttös, megbeszéltük, hogy délután elmegyünk sétálni.
A városnak egy olyan részén sétáltunk, ahol a lehető legkisebb volt
az esélye annak hogy a baráti körből bárkivel is összefuthatunk.
Minden percét élveztem. Mily meglepő,hoztál kávét :)!
Sokat röhögtünk, valahogy veled minden vicces tud lenni.
Beszélgettünk a múltunkról is, ami sajnos se neked se nekem nem
volt a legjobb.
Imádtam azt a pár órát amit átbeszélgettünk séta közben.
Elkísértél a buszmegállóba, és megvártad velem a buszt,
bucsúzóul viszont az ölelésből csók lett.
Azt hiszem mindkettőnket meglepett, még jó hogy már ott volt a busz, mint
mentőöv :)!
Ezután kellett pár nap míg átgondoljuk a dolgokat, azt hiszem
mérlegelnünk kellett. Latba vetni a barátságunkat és egy esetleges
kapcsolatot, ami ha tönkremegy, oda a barátság is.
Nem lennék őszinte ha azt állítanám, nem játszottam el a gondolattal
hogy mi ketten lehetnénk egy pár is. De úgy véltem ez köztünk nem
szerelem, bár több mint egyszerű barátság, ez nem vitás.
Végül te voltál az aki megtörte a csendet. Elkezdtél bocsánatot kérni,
amit én rögtön le állítottam, elvégre nem volt miért szabadkoznunk.
Két felnőtt ember között elcsattant egy csók!
Megbeszéltük, hogy bár mindkettőnknek jól esett,de ennyi!
Maradjunk barátok. Ez nem szerelem, és túlságosan
is hozzánőttünk egymás mindennapjaihoz, hogy ezt kockára tegyük!
Örömmel konstatáltam, hogy az üzenetek nem maradtak el.
Azóta is sokat beszélünk. Olyan dolgokról is, amit mással biztos
nem beszélnénk ki, mert kínos lenne.
Viszont nem mentünk el többet sétálni :)!
Néha te is hozzá verődsz még a csapathoz,olyankor még mindig próbálunk
közömbösnek mutatkozni. Te elől mész általában a fiúkkal, én meg hátul kullogok.
Próbálunk nem kifejezetten egymáshoz beszélni, és nem nézni feltűnően sokáig
a másikra. Bár amikor nem lát senki, azért egymásra mosolygunk.
Ez valahogy egy ki nem mondott megállapodás köztünk, nem akarjuk a többiek órára kötni!
A mi kis titkunk ez a több mint barátság, de félig sem szerelem !