HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 28

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47197

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: EghainFeltöltés dátuma: 2007-03-20

Lyonesse - A halott sziget meséje

Esős őszi délután köszöntött ismét Lyonesse országára. Az ég már hosszú hetek óta ontotta magából a vizet. A nap sugarai már négy napja nem bukkantak elő a felhők mögül. A tenger mellett élő emberek feljebb költöztek, a part menti hegyek közelébe, mert a házaikat alámosta a dagály. A druidák Lirhez imádkoztak, a tenger istenéhez, hogy könyörüljön meg Lyonesse népén. Úgy tűnt azonban, hogy Lir nem hallgatta meg könyörgésük. Az eső tovább szakadt, az ország egyre kétségbeesettebbé vált.
A fővárosban, Kilreanban Caleb, a király fia aggódva nézett ki a vár ablakán. Barna szeme a horizontot kutatta. Éppen a viharos tengert látta. A távolban a szomszédos ország, a jóval feljebb fekvő Adair hegyei emelkedtek. Caleb nagyot sóhajtott. "Nekik nem kell félteniük az otthonukat..." -gondolta.
Nehéz szívvel megfordult, és kisietett szobájából. Úgy döntött, meglátogatja édesanyját, akit csúnya megfázással gyógyítók ápoltak. Az asszony az uralkodót, férjét, Cathaírt akarta figyelmeztetni a közelgő veszélyre, miszerint nyugatról, Skócia alól támadás közelgett: Anglia királya hadat üzent Lyonesse-nek. A többheti utazás helyett azonban az első napon hazahozták, mert felszökött a láza, teste remegett, és félrebeszélt. Mindez három napja történt, így Caleb joggal érezhette, hogy balszerencse szegődött mellé. Édesapja a szintén betegeskedő unokahúgát látogatta meg a 80 mérföldre fekvő faluban, Peadarban.
Caleb lesietett a lépcsőn, és benyitott a harmadik ajtón. Édesanyja ágya mellett fekete köpenyes, kopasz papok, druidák térdeltek. A zár nyikorgására vezérük hátrafordult, és gorombán a hercegre szólt: "A királynét megáldjuk" -mondta. "Borvo-t kérjük, hogy segítsen rajta. Nincs helyed a szertartáson."
Így a fiatal herceg kénytelen-kelletlen sétálni indult. Az elmúlt hetekben szinte ki sem tette a lábát a palotából. Nyomasztotta az állandó eső, és a dermesztő hideg. Az ősszel szokatlan fagy ugyanis mindenkit megrémített. Azonban hiába látszott a lehelet, az eső nem kristályosodott hóvá. Az ítéletidő lassan megszokottá vált. Taranis, a mennydörgés istene sem fukarkodott a zörejekkel: Caleb éjjelenként gyakran ébredt fülsiketítő robajra; olyan volt, mintha le akarna szakadni az ég.
Elgondolkodva lépdelt a hűvös folyosókon. Mélázásából egy éles női sikoly zökkentette vissza a valóságba. Felkapta fejét, idegesen nézett körül, de nem látta a hang forrását.
- Van itt valaki? -kiáltotta.
Kérdésére nem kapott választ. "Túl messziről jött ahhoz, hogy a folyosón legyen, aki sikoltott." -gondolta, és elindult arra, amerre a hang forrását sejtette. Nem találkozott senkivel. Kiért a bejárati csarnokba. Gyanakodva méregette a hatalmas tölgyfa ajtót. "Talán odakintről jött." -nekitámaszkodott, és kinyitotta.
Az esőben, a kapu előtt egy lány teste feküdt. Szőke haja szétterült a sárban, fehér, térdig érő ruhája tiszta mocsok volt. Háta vastagon bekötözve.
Caleb gyorsan felnyalábolta, és bevitte a kandalló mellé. Még lélegzett, de alig volt benne élet. A herceg levette palástját, és a reszkető testre terítette, majd segítségért kiáltott. A gyógyítók, akik a királyné szobájában már végeztek, futva közeledtek a lányhoz. Külön szobába vitték, és Calebet innen is kizárták.
A fiú elgondolkodva ült le oda, ahol az imént még a gyönyörű lány feküdt. Ösztönösen cselekedett, nem gondolkodott, mikor a segítségére sietett. Most jutott csak eszébe, hogy egy ilyen törékeny teremtés aligha sétál önszántából odakinn ebben az ítéletidőben. Kiállt hát a kapualjba, a tájat pásztázta, és reménykedett, hátha meglátja, mi elől menekült. De hosszú szemlélődés után is csak a szakadó esőt és a vészjósló ködöt látta. Mikor teljesen átfagyott, úgy döntött, bemegy.
A gyógyítók épp akkor végeztek. Kiléptek az alacsony ajtón, s Caleb nagy megkönnyebbülésére bólintottak. A fiú megindult a szoba felé, a legidősebb, legbölcsebb gyógyító, Eoghan azonban az útjába állt. Caleb régóta ismerte a férfit, tudta, hogy apjának jó barátja. Az ősz szakállas, kedves szemű öreg aggódva nézett rá.
- Caleb, ki ez a lány?
- Nem tudom -válaszolt a herceg. -Itt feküdt az ajtó előtt. Hallottam, ahogy sikolt, és gondoltam, segítségre van szüksége.
- Nem hozhatsz be ide csak úgy idegeneket. Ez mégiscsak Lyonesse vára, a király otthona. Nuadára esküszöm, sosem láttam még nálad önfejűbb királyfit.
Caleb lesütötte a szemét. -Segítségre volt szüksége. Nem tagadhattam meg tőle. -Megkerülte Eoghant, és benyitott a szobába.
A lány mozdulatlanul feküdt a hátán. Szeme csukva volt. Caleb ámult szépségén. Hosszú, szőke haja koszosan bár, de szelíden keretezte szép metszésű, arányos arcát. Ajkai, melyek most szárazak és repedezettek voltak, egykori vidám mosolyokról árulkodtak. Élettelen vonásai megijesztették a királyfit, de Eoghan, aki Caleb nyomában belépett a terembe, megnyugtatta:
- Nincs nagy baja. Kihűlt és legyengült, de túléli. Valaki azonban csúnyán elbánt vele.
- Ezt miből gondoljátok? -kérdezte suttogva.
Eoghan a kötésekre mutatott, amelyek nemcsak a hátán, hanem a derekán is látszottak. -Nem vettük le őket, nehogy nagyobb kárt tegyünk benne.
Caleb bólintott, és az ágy felé fordult. Pillantása elidőzött a csukott szemeken.
- A lány itt marad -mondta ellentmondást nem tűrő hangon. -Apám holnap érkezik. Majd ő rendelkezik felette -Caleb látta, hogy a gyógyító közbe akar szólni, ezért gyorsan leszögezte: nincs ellenkezés.


Cathaír azonban nem érkezett meg másnap. Sőt, egész héten távol maradt. Caleb addig is elrendelte, hogy a lánnyal, Aillénnel, vagy ahogy a vár lakói egymás között hívták, a jövevénnyel, vendégként kell bánni, és mindent meg kell adni neki, amire szüksége van.
A lány hamar felépült. Calebet teljesen elbűvölte ellenállhatatlan szépsége. Kék szemeinek ragyogása még inkább kiemelte arcának nemes vonásait. Egyénisége illett külsejéhez: mindenkivel kedvesen viselkedett, gyakran segített a konyhában a cselédeknek. Egyetlen bánata az volt, hogy nem emlékezett semmire a múltjából.
A kötést sem engedte levenni a hátáról. Azzal fürdött, azzal aludt. Caleb többször próbálta megtudni tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire hozzá, de a lány hajthatatlan volt. A herceg azonban látta, hogy néha fájdalmában a hátához kap, és zihálva veszi a levegőt. Eleinte megpróbált neki segíteni, de később letett erről a szándékáról, mert Aillén mindannyiszor visszautasította.
Az eső nem akart elállni. Makacsul zuhogott tovább, a tengerszint pedig egyre nőtt. Lyonesse népe kétségbeesett. A királytól várták volna a támogatást, a biztató szavakat, de az uralkodó távol volt. Kilreanban már a haláláról suttogtak.
Calebre is egyre nagyobb teher nehezedett. A teljes reménytelenség akkor érte el, amikor édesanyja, a királyné meghalt. A herceg teljesen összeroppant a tragédiától. Bezárkózott a szobájába, és kikötötte, hogy senkit nem akar látni.
Rendelkezése ellenére mégis kopogtattak az ajtaján.
- Megmondtam, hogy nem akarok látni senkit! -kiáltotta. A kopogás megismétlődött. -Mondom senkit!!
- Caleb -hallott egy halk hangot. -Engedj be, kérlek.
A herceg mérgesen dobbantott lábával, és kelletlenül kinyitotta a kulcsra zárt ajtót. Aillén állt vele szemben. Arcán mélységes szomorúság ült.
- Sajnálom édesanyád halálát -mondta selymes hangján.
Caleb letörölte könnyeit. Szégyellte, hogy gyengének mutatkozik a lány előtt.
- Köszönöm.
- Te jó ember vagy. De sajnos mindig a legjobb embereket érik a legnagyobb veszteségek.
Caleb elfordult, és leült az ágyára.
- Az istenek elfordultak tőlem. Ogmios elragadta azt, akit a legjobban szerettem.
A lány is leült az ágyra. -Megerősödsz. Később mindent el tudsz majd viselni. Ha már itt vagyok, hadd köszönjem meg, hogy befogadtál, és segítettél rajtam, noha mindenki ellened volt. Ez nemes lélekre vall.
- Nagyon szívesen látlak otthonomban -Caleb arcán mosoly terült szét, amin még ő is meglepődött. -Még mindig nem emlékszel, mért jöttél ide?
- Sajnos nem. De már egyre több dolog jut az eszembe. Például ismerős a tenger... biztosan a partján laktam. Lehet, hogy a családom keres is.
- Ha eláll az eső, kihirdettetem, hogy nálunk vagy. Akkor biztosan jelentkeznek majd.
- Köszönöm, hogy ennyi mindent megteszel értem.
Aillén és Caleb még hosszú órákat beszélgettek. A herceg teljesen a lány hatása alá került. Aillén kedves volt és közvetlen. Elérte, hogy Caleb kimerészkedjen szobája megnyugtató félhomályából, és sétáljon vele egyet az esőben. A fiú vastagon felöltözött. Nem törődött Eoghan óvó szavaival. A gyógyító azért aggódott, nehogy ugyanolyan sorsra jusson, mint édesanyja.
- Nem lesz semmi bajom -mondta. -Nem maradok sokáig, és most egyébként is alábbhagyott a vihar.
Aillén a tengerpart felé vette az irányt. -Szeretem a fehér sziklákat -mondta. -Olyan megnyugtatóak -a lány megtorpant a sziklák szélén, és széttárta kezeit. Élő keresztként állt a tenger felett. A sellők kidugták fejüket a vízből, és érdeklődve figyelték. - Régen nem éreztem magam ilyen szabadnak -hátrahajtotta a csuklyáját, arcát az ég felé fordította. Érezte, ahogy a kövér esőcseppek a bőrére esnek. Visszaidézte gyermekkorát, amikor a tenger felett élte át ugyanezt...
Kürt szólalt, megtörve a dermedt pillanatot. Aillén és Caleb is a hang irányába fordultak. A herceg szíve nagyot dobbant.
- Apám végre hazatért -mondta, de rögtön eszébe jutott a szörnyű hír is, amit közölnie kell vele. Arca elkomorult. Aillénre nézett. A lány majd' derékig érő szőke haja szárnyra kelt a szélben. Úgy festett, mint Morrigan, a harcistennő.
- Induljunk.
A királyt mélyen lesújtotta felesége halála. Hosszú percekig csak maga elé meredt, majd uralkodóhoz méltón megrázta fejét, és nem mutatta ki többé fájdalmát.
Cathaír másnap ismét útnak indult. Az egyik futár azt a hírt hozta, hogy Anglia királya megtámadta Lyonesse nyugati falvait. A király nem késlekedhetett. Seregeivel kora reggel felsorakozott a vár előtt. A hajnali órák ellenére a katonák frissek és harcra készek voltak. Az élen álló uralkodó leszállt lováról, és Calebhez fordult. Óvatosságra intette, és felkészítette a legrosszabbra.
- Csatába megyek, Caleb. Lehet, hogy sosem térek haza...
- Ne mondj ilyet, apám. Visszajössz.
- Ha mégsem így történne, neked kell elfoglalnod Lyonesse trónját. Tudom, hogy képes vagy rá -erős kezét fia vállára tette.
- Apám...
Cathaír átölelte, és visszaült fekete lovára. Tekintélyt parancsolóan festett a nyeregben. Ősz csíkokkal barázdált hajába belekapott a szél, szeme a horizontot pásztázta. Utoljára még a herceg felé fordult.
- Vigyázz ezzel a lánnyal. Aillénnel. A helyedben nem engedném, hogy az udvaron élősködjön. Nekem olyan furcsának tűnik...
Caleb megcsóválta fejét. -Szeretném, ha maradna. Nagyon jó ember.
- Ahogy gondolod, fiam. De azért vigyázz vele. És magadra is.
- Te vigyázz magadra, apám. És gyere vissza.
Cathaír megsarkantyúzta lovát, és kíséretével eltűnt az eső függönyében. A herceg aggódva nézett utána. Szörnyű balsejtelem fogta el. Pár nap múlva megérkezett a futár a fekete pecsétes levéllel. Caleb nem bontotta fel, rögtön a tűzbe hajította, és ezerszer is elátkozta Dagdát, a győztes háborúk istenét, amiért nem sietett apja segítségére. Mogorván bámult a lángok közé.
Egy karmazsinpiros palástba burkolt ember rontott be a terembe. Arcát eltakarta csuklyája, de csapzott, drótszerű, szürke haja így is jól látszott. Durva, mozdulatokat tett, járása vad, állatias volt, ahogy a kandalló előtt álló Caleb felé közeledett. Az alakot megelőzte szörnyű bűze. A fiú ösztönösen is kardja felé nyúlt, hogy megbizonyosodjon, felcsatolta-e reggel. Keze összeszorult a hűvös markolaton.
- Ki vagy, és mit akarsz? -kérdezte, rosszat sejtve. Az idegen megtorpant előtte.
- Azt, ami engem illet.
Caleb tett egy lépést hátra. -Miről beszélsz?
- A tündérről. Aillénről. Tudom, hogy itt van, ne is próbáld tagadni.
- Nincs itt semmiféle tündér. Talán eredj, és kérdezd meg Cavan lápján, a többi tündértől.
- Ne szemtelenkedj velem, mert...
- Mert?
Az idegen kihúzta kardját az övéből. Pengéje hullámos volt, markolatánál vér tapadt rá. Caleb is kirántotta saját fegyverét.
- Ki vagy te? -kérdezte.
- Ennyire fontos a név? Hát legyen. Draigen vagyok -hátravetette csuklyáját. Arca sem volt kellemes látvány. Kék szeme vérben forgott, orra elgörbült, arcát mély vágás hasította át. Száraz, színtelen szája mögött fekete fogak sorakoztak. Vonásait eltorzította a düh. -Add oda, ami engem illet.
- Már megmondtam, hogy nincs itt semmiféle tündér. Takarodj a váramból!
- Különben mit teszel, hercegem? -kérdezte Draigen gúnyosan. -Megölsz?
- Királyod.
- Királyom? -a férfi elkomorult.
- Apám elesett egy csatában. Én vagyok az egyetlen fiú örököse, így enyém a trón. Engedelmességgel tartozol, különben nem éred meg a holnapot.
Draigen leeresztette kardját. -Add ki Aillént, és nem esik bántódása senkinek.
- Takarodj a váramból! -kiáltotta Caleb. -Most!
- Hát jó -a férfi visszadugta kardját a helyére, és ravasz mosollyal nézett a királyra. - Ha nem adod önszántadból, majd elveszem magam. További szép napot, felség -gúnyos mosoly kíséretében meghajolt, és ugyanazzal a durva mozgással kicsörtetett a teremből, amivel érkezett. Csak az elviselhetetlen bűz maradt utána.
Caleb egy percig dermedten állt a pattogó tűz mellett. Mikor magához tért, elindult, hogy megkeresse Aillént.
A lány a szobájában feküdt. Caleb kopogás nélkül rontott be hozzá. Aillén meglepetten fordult felé, és felült az ágyon.
- Szia -köszönt.
- Ki vagy te? -a király zihált az indulattól. Arca eltorzult a dühtől. -Mi vagy te?
Aillén felállt, és kihúzta magát. Így majdnem akkora volt, mint Caleb. -Miről beszélsz?
- Felelj a kérdésemre! Mi vagy te?
- Caleb...
A fiú egy lépéssel előtte termett. A hátához kapott, és lerántotta a kötést. Aillén felsikoltott, és térdre rogyott.
Lapockáiból kéken csillogó szárnyak bújtak elő, ragyogásba vonva Caleb arcát. Gyűröttek és aprók voltak, de ahogy a lány kinyújtotta őket, akkorák lettek, mint Aillén a lábujjaitól a feje búbjáig. A levegőben apró arany csillámok jelentek meg.
- Mégiscsak igaz -Caleb letérdelt mellé. -Mért nem mondtad el?
Aillén felnézett rá, szemei könnyesek voltak. -Nem tehettem. Üldöztek, ez volt a legbiztonságosabb menedék. Te pedig voltál olyan jó, és befogadtál.
- Végig hazudtál nekem?
- Nem örömmel tettem. Szerettem volna elmondani, de azzal téged is veszélybe sodortalak volna.
- Most mondj el mindent. A teljes igazságot. Kérlek, ne hallgass el semmit.
- Caleb...
- Bármi is történt veled, tudnom kell.
Aillén összébb húzta szárnyait, és felült az ágyra. -Tényleg tudni akarod?
- Igen.
- Hát legyen -nagyot sóhajtott. -Tündér vagyok. De nem akármilyen, mezei tündér. Én vagyok a királynő, minden tündér vezére. Népem boldogságban élt uralkodásom alatt, bőségben, szeretetben, békében. Egészen addig, amíg egy... lény, aki hajdan tünde volt, meg nem bolygatta nyugalmunkat. Azért nevezem lénynek, mert más szót nem találok rá. Valaha ő is népemhez tartozott, de elárult minket, háborút szított, és tündéreket ölt. A gyűlölet felemésztette, és már csak silány emléke annak, aki régen volt. A sok gonoszság torzszülötté formálta. A neve a nevek legsötétebbike: Draigen, ami fekete tövist jelent.
Árulása miatt háború tört ki a tündérek között. Majdnem olyanná váltunk, mint ő: lelketlen, hazug gyilkosokká. De szerencsére időben észbe kaptunk, és száműztük magunk közül. Draigen bosszút esküdött, s e szándékáról a mai napig nem tett le. Tulajdonképpen miatta vagyok itt. Előle menekültem.
Egy nap ugyanis eljött Cavanba, és elrabolt engem. Valamilyen ismeretlen átkot használt, amivel megbénította a varázserőmet. Sokáig tartott fogva, kínzott, de nem ölt meg. Szüksége volt rám, hogy túlélhesse a közelgő katasztrófát, amit népem megjósolt, és ami bekövetkezni látszik.
- Katasztrófát? -Caleb kinézett az ablakon. -Az eső...
- Igen, pontosan. Lyonesse halálra van ítélve. Az istenek, legfőképpen Lir megharagudott az országra. A halászok kifogták az egyik sellőhercegnőt, legkedvesebb lányát, és nem engedték vissza a vízbe. Lir bosszút esküdött, és úgy döntött, elpusztítja egész Lyonesse-t. A tündérek tudomást szereztek szándékáról, és elköltöztek innen. Ha most kimennél a Cavan lápra, csak ürességet, kihalt házakat találnál. Én vagyok az utolsó tündér a birodalomban.
Ezért volt szüksége rám Draigennek. Tudta, hogy segíthetek rajta, hiszen én ismerem az egyetlen kiutat a csapdából. A várt eredményt azonban nem érte el, hiszen nem mondtam neki semmit. Kihasználtam az alkalmat, és amikor figyelme lankadt, elszöktem. Csakhogy annyira legyengített, hogy mire eljutottam idáig, a vár kapujáig, elfogyott az erőm. Így találtál te rám.
Caleb bólintott. -Itt járt Draigen.
- Hogyan?
- Onnan tudom, hogy tündér vagy. Téged keresett. De elküldtem.
Aillén elsápadt. -Ki kellett volna adnod neki. Nem akarom, hogy bármi olyat tegyen, amitől bántódásod eshet.
- Teljesen mindegy, hiszen úgyis meghalok. Lir rajtam sem könyörül.
- Lir nem... de én igen. Nem szabadna magammal vinnem senkit, de te megérdemled, hogy élj. Elmenekülsz velem, ha itt az idő.
Caleb feje zsongott. Nem akarta elhinni a hallottakat. Legfőképp azt nem, hogy nem tehet semmit az országáért. Az istenek haragja utolérte a romlott népet. Belegondolt, hogy magára kell hagynia gyermekkori barátait, Eoghant... megcsóválta fejét, és szomorúan nézett Aillénre.
- Nem mehetek veled. Meg kell próbálnom segíteni az embereken.
- De nem tudsz, Caleb. Vége van. Lyonesse a tengerbe fog veszni. Nem tehetsz semmit ellene.
- Ha most figyelmeztetünk mindenkit, még elmenekülhetnek.
- Már nem tudnak. Az országot teljesen víz veszi körül. A tengerszint alatt fekvő területeket elöntötte az áradat. Ennek így kell lennie.
- Akkor sem mehetek veled. Itt a helyem.
- Hogy te is meghalj? Tudod, hogy mi fog történni, mégis itt maradsz?
Caleb mélyet sóhajtott. -Igen.
Aillén dacosan nézett a királyra. -Hát legyen. Én figyelmeztettelek. A szabályok ellenére megmentettem volna az életedet. De ha olyan makacs vagy, hogy nem akarsz velem jönni, a te bajod -azzal faképnél hagyta Calebet. A fiú egyedül maradt gondolataival.



Az elkövetkezendő pár napban nem látta Aillént. Aggódni kezdett. Az eső egyre jobban esett, a táj ijesztő képet festett. Az utcákon bokáig ért a víz. Caleb már hetek óta nem látta Kilrean lakóit. Senki nem mozdult ki biztonságos otthonából. "Az emberek érzik a közelgő veszélyt." -gondolta.
Borzalmas volt tehetetlenül nézni, ahogy a vég megállíthatatlanul közeleg Lyonesse felé. Caleb tudta, mi fog történni, de nem tehetett semmit, hogy megakadályozza. Csak ült a szobájában, és azon töprengett, nincs-e rejtett kiút a csapdából.
Egy héttel Aillénnel történt veszekedésük után Caleb már nagyon aggódott a lányért. Úgy döntött, megkeresi.
Ahogy kimerészkedett a várból, a köpenye rögtön átázott. Csizmája megsüllyedt a sárban. Egy riadt ló vágtatott el mellette, majdnem agyontaposta. Caleb megindult a főúton.
Minden kihalt volt, mintha kísértetvárosban járna. A köd és a ború még rémisztőbbé tette a látványt. Legyűrte minden félelmét, és elkiáltotta magát:
- Aillén!
Nem kapott választ. Megismételte a kiáltást, de ezúttal is csak saját hangja visszhangzott a házak között. Kisimította ázott barna fürtjeit a homlokából, és a Cavan láp felé vette az útját.
A tisztás valóban üres volt. A fából készült épületek ablakai sötéten tátongtak. A láp végében éles sziklafal húzódott, melynek fehér színe erősen elütött az eső áztatta vidéktől. A tenger partján magányos fűzfa állt, leveleiről folyt a víz és a sár. Az egykor még vidám, élettel teli láp most megdöbbentő ridegséget mutatott. Caleb ismét Aillénért kiáltott, de most sem válaszolt neki senki. Fázósan összehúzta magán a köpenyét, és benézett az egyik ház ablakán. Odabent ijesztő sötétség és mozdulatlanság honolt. A szoba közepén álló asztalon elszáradt kenyér feküdt. A levessel félig megtöltött tányérok széléhez kanalak támasztva. Minden jel arra utalt, hogy a ház lakói sietve távoztak.
Calebet léptek zaja ébresztette mélázásából. Megérezte a szörnyű bűzt, amit még az eső sem tudott lemosni gazdájáról. Lassan megfordult, és szembenézett Draigennel.
- Felség -a férfi annyi gúnyt szorított ebbe az egy szóba, amennyit csak lehetett. Lassan meghajolt. -Én figyelmeztettem. Ha nem adja ki önként, elveszem.
Caleb szíve nagyot dobbant. Eddig a percig azt hitte, Aillén megharagudott rá, azért nem látta napok óta. Most azonban legrosszabb rémálma látszott beigazolódni.
- Hol van? -kérdezte komoran. A férfi nem válaszolt. -Azt kérdeztem, hol van -előhúzta kardját, és harcra készen forgatta.
- Gondolod, hogy ellenfél vagy számomra?
- Igen, gondolom.
- Azért vigyázz, hova kaszabolsz. Köpenye alá nyúlt, és egy üveget vett elő. Az üvegben egy apró lény mozgott. Caleb gyanakodva hajolt közelebb. A ráhullott esőcseppektől nehezen lehetett kivenni, mi van benne. Ahogy azonban a király meglátta, mit ejtett fogságba Draigen, hátrahőkölt, és leeresztette kardját. A palackba ugyanis Aillén volt bezárva. Kicsiny kezeit az üvegnek támasztotta, és szomorúan nézett fel Calebre.
- Engedd el! -parancsolta a fiú.
- Nem engedem.
- Ha kiengeded, elviszlek magammal a Lyonesse-ből.
Draigen mosolya elhalványult. -Ugyan, hiszen neked ahhoz nincs hatalmad. Csak ez az apró tünde tud kivinni innen. De ő nem hajlandó, így nincs szükségem rá többet.
- Én is tudom, hogy menekülhetsz meg. Aillén elmondta.
- Nem mondja el senkinek. Megígérte Lirnek, hogy cserébe azért, mert figyelmeztette a tündéreket a veszélyre, csak a saját népét menekíti ki Lyonesse-ből. Egyedül ők tudják, hogyan juthatnak ki ebből a pokolból.
A föld megremegett a lábuk alatt. Caleb rémülten nézett a tenger felé. Az időjárás egyre vadabbá vált. A hullámok hatalmassá nőttek. Lir haragja gyorsan közeledett. Draigen arca eltorzult a félelemtől.
- Átkozott tündér! -kiáltott, és Aillénre nézett. -Ha én nem menekülhetek meg, te sem fogsz! -azzal a tenger felé hajította a palackot. Caleb utánakapott, de nem érte el. Az üveg a fűzfának csapódott, és apró szilánkokra tört. Az ifjú király gyomra bukfencet vetett. Önkéntelenül is felkiáltott: "Aillén!".
A fa tövében az üvegszilánkok közül fénynyalábok bújtak elő. Áthatoltak az eső függönyén, és megtörtek a cseppeken. A fehér sziklafal előtt szivárvány bukkant fel. A fa tövénél megjelent Aillén. Caleb még sosem látta ilyen szépnek. Derékig érő szőke hajába belekapott a szél, szeme dühösen csillogott. Teste fényárban úszott.
Dühösen kiáltott valamit. Caleb távoli visszhangként érzékelte szavait. Draigen alatt hatalmas robajjal megnyílt a föld. Az egykori tünde lendületét vesztve zuhant a szakadékba. Aillén közelebb sétált, és Calebhez fordult.
- El kell menekülnöd innen. Mindjárt jön a hullám, ami az egész ország pusztulását hozza.
- Aillén...
- Kérlek, Caleb, a kedvemért.
A fiatal király kelletlenül bólintott. A tündér elmosolyodott. Leguggolt, tenyerét a földre fektette. Ismét kiáltott valamit. A földből egy fehér paripa bukkant elő, de olyan szép, amilyet Caleb még soha életében nem látott. A ló megállt előtte. A tündér megsimogatta az oldalát.
- Szállj fel rá. Ő fog kivinni Lyonesse-ből a biztonságos Skóciába.
- És te?
- Én is alkotok magamnak egy ugyanilyet. Ezek Lir lovai. Könnyen felismerheted őket a szemükről, nézd csak -Caleb belenézett a paripa szemébe. Az fehér volt, teljesen fehér. Ijesztő látványt nyújtott. - Bármilyen vízen képesek átkelni.
Caleb felült az állatra. Aillén leguggolt, hogy magának is teremtsen egy csodalényt. Hirtelen azonban egy kéz nyúlt ki a szakadékból, és lerántotta magával a mélybe. Caleb gondolkodás nélkül ugrott volna le a lóról, de az nem engedte. Aillén keze megjelent a szakadék szélén.
- Menekülj! -kiáltotta a lány. A ló két hátsó lábára állt, és vágtába kezdett. Caleb hiába próbálta megállítani.
- Aillén! -kiáltott, de hasztalan.
Balra nézett, a tenger felé. Félelmetes látvány tárult szemei elé. Egy hatalmas hullám közeledett Lyonesse felé, akkora, hogy még ilyen távolról is eltakarta az egész eget. A föld ismét remegni kezdett, több helyen megadta magát, és kettényílt. Az emberek kirohantak házaik elé, és megbabonázva bámulták Lir bosszúját. Néhányan menekülni próbáltak, de a többség érezte, hogy hiába futna, az isten haragja elől nem tud elrejtőzni. A férjek átölelték feleségeiket, a szülők óvón fonták gyermekeik köré karjaikat. Caleb fájó szívvel fordult előre. Bármit megtett volna azért, hogy népét magával vihesse a biztonságos távolba. De még megállni sem tudott. A fehér paripa csak vágtázott tovább, szédítő iramban. Nemsokára egy már víz borította területhez ért. Caleb arra számított, hogy lelassít, de a lónak eszében sem volt fékezni. Úgy vágtatott át a tengeren, mintha földúton járna. Az ifjú király ijedten kapaszkodott a sörényébe.
Caleb mögött Lyonesse-t elárasztotta a tenger. A hatalmas hullám elérte a tengerpartot, és elmosott mindent, ami az útjába került. Parasztházak, templomok tűntek el rémisztő erejétől. Lir könyörtelenül ostromolta a fővárost.



Három napig tartott az út Skóciáig. A fehér paripa egy percre sem állt meg. Caleb alatt nem volt nyereg, mégsem esett le róla. Aludni nem tudott. Ha lehunyta szemét, ismét látta a gyilkos hullámot, Lyonesse pusztulását, Aillén arcát.
Mikor végre száraz talajra értek, a paripa lassított, majd megállt. Caleb lefordult a hátáról. Megviselte az erőltetett menet. Jó néhány percig tartott mire felfogta, hogy egy hegy tetején áll. Előrébb merészkedett, és lenézett a mélybe.
Lenyűgöző, mégis rémisztő látvány tárult a szeme elé. Szeretett otthona, királysága, Lyonesse eltűnt a föld színéről. Azon a helyen, ahol korábban az ország terült el, most tenger hullámzott. Csak három szikla emelkedett ki a vízből: ezek korábban a vár mögötti fennsík tetején álltak, és a három alapító királyt jelképezték. Szimbólumai voltak a múltnak, és immár a szomorú jövőnek is.
Caleb szíve összeszorult, ahogy a halott tájat nézte. Aillénre gondolt. Térdre borult, és a fűbe markolt. A felhőtlen kék ég felé emelte tekintetét. Észre sem vette, hogy a nap ragyogóan süt, az énekesmadarak, akiket már több hete nem hallott, ontják magukból a dalokat.
Szemei elé apró aranycsillámok úsztak. Valahonnan ismerősnek tetszettek... Caleb megfordult, és boldog mosoly terült szét az arcán. Aillén állt előtte, sértetlenül, boldogan.
- Te... hogy... hogy menekültél meg? -hebegte.
- Ahogy te. Lir lován.
- De... Draigen...
- Én tudok repülni, ő már nem. Nem volt nehéz elszöknöm. Tudod, a gonoszság a varázserején kívül minden olyat megölt benne, ami a tündérek sajátja.
Caleb nem kérdezett többet. Közelebb lépett Aillénhez, átkarolta a derekát, és megcsókolta.

Ez a története Lyonessnek, az elsüllyedt szigetnek, amely egykor Nagy-Britannia északnyugati partjainál terült el. A sziklák, az alapító királyokat jelképező kövek még ma is délcegen emelkednek ki a tenger hullámai közül.

2007. Novellapályázatra

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Antonia Alessandra Atlantas
Regisztrált:
2007-01-22
Összes értékelés:
198
Időpont: 2007-08-08 13:30:02

Remek történet, nagyon izgi!
Alkotó
Eghain
Regisztrált:
2007-03-20
Összes értékelés:
105
Időpont: 2007-04-20 16:29:32

Nagyon megköszönném! Érdekel a véleményed, én is olvastam már Tőled. És köszönöm a dicséretet is! =)
Alkotó
Eghain
Regisztrált:
2007-03-20
Összes értékelés:
105
Időpont: 2007-04-19 19:54:17

Köszönöm szépen! =)

Igazad van, ez egy mese, ezért sok olyan dolog szerepel benne, ami a valóságban nem történhetne meg, még akkor sem, ha a kuruzsló a király régi barátja. =) De igazad van, és ez az "Egyszer volt..." egész jó ötlet. Lehet, hogy odabiggyesztem az elejére... sőt, biztos. =)

Mégegyszer köszönöm a kritikát. =)
Alkotó
Eghain
Regisztrált:
2007-03-20
Összes értékelés:
105
Időpont: 2007-03-23 20:56:58

Nem vagyok kelta-szakértő, és jó olyan valaki hozzászólását olvasni, aki tényleg ismeri ezt a világot. Elsősorban fantasynak szántam, egy novellapályázatra, és az interneten találtam Lyonesse történetét, gondoltam, írok róla. Köszönöm a kritikát, örülök, hogy azért tetszett! =)
Szenior tag
Regisztrált:
2006-06-11
Összes értékelés:
707
Időpont: 2007-03-23 20:02:52

Fanatikus keltabarátként nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e. Attól függ, hogy kelta legenda feldolgozásának szánod-e vagy fantasynak. Fantasyként tetszik. Kelta meseként azonban számtalan furcsasággal találkoztam benne, pl. a tündér szárnyával, a "sziával", vagy a kenyeret evő, kunyhóban élő tündérekkel. Mindezt nem rosszindulatból írom, remélem, érzed.
Alkotó
Eghain
Regisztrált:
2007-03-20
Összes értékelés:
105
Időpont: 2007-03-23 09:11:19

Köcce Amooren! Mégis kinek a novelláját elemeztük... =)
Alkotó
Amooren
Regisztrált:
2007-03-20
Összes értékelés:
65
Időpont: 2007-03-22 19:44:54

Szia Eghain! :)
Köszönöm a kedves kommentárt! Te is fantasztikusat alkottál! Én sosem leszek olyan jó leíró, mint te! Nagyon ügyes vagy, drága! :) Pontosabban, drága Mester! :)

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

sankaszka bejegyzést írt a(z) A balatoni ház című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) A betű cédája című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Miért hosszú a zsiráf nyaka? című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Őszi vers című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Itt voltak címmel a várólistára

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lóápoló 38. fejezet című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) A lóápoló 38. fejezet című alkotáshoz

alberth alkotást töltött fel Itt van már az esküvő címmel a várólistára

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)