Gyermekkori emlék

Éjjeli csendet a faluban egyszerre harangzúgás veri föl. Mindenki kiugrik az ágyból. Mi, gyerekek is fölriadtunk. Mi ez a nagy lárma?
Az ebédlőszoba ablakához sietünk, ahonnan erős világosság szűrődik be a szobába. Nem messze, az úton túli szérűben lángok nyúlnak az egekbe.

A falu kis szertárából az önkéntes tűzoltók az akkori egyszerű felszerelésüket vontatva, sietnek a helyszínre. A közelben lakók pedig vödrökkel fölszerelve rohannak segíteni. A nagygazdaság és a szomszédos házak kerekes- vagy gémes-kútjaiból húzzák, merítik a vizet. Az egész falu felnőtt lakossága tudja, mi a teendő ilyenkor. Minden kútnál felsorakozik egy-egy csapat. Férfiak, asszonyok és a nagyobb gyermekek állnak sorba, kézről-kézre adják a vödröket, a tűzoltók pedig locsolják, öntözik a tűzcsóvákat. Sietni kell, mert sok kazal sorakozik a szérűben, nem messze állnak a gazdasági épületek, az istálló, nehogy átkapjon a tűz máshová, mert óriási kárt okozna. Az istállóból már kivezették a megriadt állatokat a falu messzebb eső részére.

Ruhát kapkodunk magunkra és kimegyünk az udvar végébe, hogy közelebbről figyeljük az eseményeket. Néztük a veszélyes tűzijátékot, amely nappali fénnyel világította be a keleti égboltot és az egész környéket.

Másnap átmentünk megnézni a tűz nyomait. Két hatalmas szalmakazal lett a lángok martaléka. Mindenütt füst és hamu... A szérű gazdája a szomszédok segítségével igyekszik eltakarítani a tűzvész maradványait.

Figyelmesen hallgattuk az embereket, akik egymás közt értékelték a történteket: Igaz, kár az elégett szalmáért, de hála a Teremtőnek, meg a szorgos munkának, na meg annak, hogy szélcsend volt, - nem terjedtek tovább a lángok, mert nem messze a porták, házak már sokkal sűrűbben épültek egymás mellé, mint itt, a faluvégen.