ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

4.



Karolina és János elsétáltak a Vigadó hosszú kerítése előtt és a sarkon álló sötét, nagy villa massziv tömbjét elhagyva balra fordultak, arra, amerre a parti sétány kanyarodott. Volt ott nem messze egy kicsi nádas, éppen akkorka csak, hogy két ember elbújhasson benne. Találtak egy ösvényt középen, s azon végiglépkedve kilyukadtak a horgász-stéghez. A közvilágítás fénye ide már nem hatolt el, a telihold ábrándos világában mégis jól láttak mindent: a zsombékokat, a vas-cövekhez láncolt csónakot, a parton álló nagy fák égre rajzolódó árnyékképeit és a parti villák tetőit.
János szíve őrült módon kalimpált, szólni akart, mondani valamit, egy semmiséget, amivel a beszélgetés elkezdődhetne, de nem jött szó az ajkára. Karolina is hallgatott, óvatosan lépkedett János mellett, míg ki nem értek a stégre, és meg nem álltak a szélén, egészen közel a vízhez.
A Balaton hatalmas tükre előttük nyújtózott, a csillagok, mint tükörben nézegették magukat benne. Csendes volt a víz néha mozdult csak, tétován rebbent, mint az alvó mellkasa emelkedett és süllyedt. Aludt a tó és álmodott, s pihegett közben, ahogy mi, emberek tesszük elnyújtózva dunnyák és párnák melegében.
A túlsó part apró fényei versenyre keltek a csillagokkal, ők is pislogtak és hunyorogtak, nem is lehetett volna tán megkülönböztetni, hol végződik az ég, és hol kezdődik a föld, ha az égi csillag nem fénylett volna élesen, kéken, a földi pedig sárgán, és pirosan.
-Szép itt, csak a zene túl hangos, -mondta Karolina, és tényleg, a Vigadó tam-tamja a fülükbe dobolt, ahogy ott álltak és nézelődtek.
-Menjünk arrébb, -helyeselt János, örvendezve, hogy végre szóltak egymáshoz. Elindult előre, át megint a nádason, a lány követte.
A part mentén mentek tovább, a villasor előtt. A sétányon senki se járt, kihalt, néptelen volt a Balaton-part azon szakasza. A titokzatos nagy fák olyan közel álltak a vízhez, hogy gyökereiket alámosta a hullám, tisztán látszottak a holdfényben a kifehéredett, kérgefoszlott, kisze-kusza gyökerek.
A kísérlet, hogy beszélgessenek hamvába holt, kifulladt az imént kimondott két, nyúlfarknyi mondattal. Szemerédi János érezte, hogy az egész teste remeg, a torka elszorul, és azt is érezte, átjött az éteren, hogy Karolina, aki egyszerre volt távol tőle és mégis végtelenül közel, olyan közel, mint még soha, -szintén reszket a meleg estében.
Költői lélek lévén, János jobban szenvedett ettől az ismeretlen érzéstől, mint más, szerencsésebb sorstársai, és Karolina, aki, mint tudjuk, szintén művész volt, tehetséges szobrász, feltehetőleg még talán nála is sokkal jobban szenvedett.
Mi, hétköznapi emberek mondjuk, így ezt, hogy "szenvedett", eképpen aposztrofáljuk az állapotot, melyben most éppen Szemerédi János és Kassai Karolina leledzenek, holott tudhatnánk, hogy az efajta szenvedés a paradicsombeli gyönyörök legtökéletesebbike.
Andalogtak a sétányon, és meg merem kockáztatni, nem is biztos, hogy rossz volt az, hogy nem beszélgettek.
János fejében kavarogtak a gondolatok, szíve csordultig telve volt. Ez persze csak közhelyszámba menő költői kép, igazából nem fejez ki semmit, nem fejezi ki a lélek és a szellem bonyolult, titokzatos világát, az elentmondások és az összefüggések sokrétűségét.
Polonius szavai jutottak az eszébe, ahogy a nemes és csalafinta agg, leányát faggatja: "mennyire vagytok, mondd ki a valót", és Ophelia válasza: "több ízben árult már vonzalmat el irántam, uram"
Olyan végtelenül távol voltak ők egymástól és olyan végtelenül közel, mint Hamlet és Ophelia.
Ahogy tovább töprengett, felidéződött a folytatás is:
"Egy szó, mint ezer, nyíltan kimondva, én nem akarom, hogy többet oly olcsó perczed legyen, hogy Hamlet úrral szót válts, vagy beszélj. Légy rajta kérlek: most járj utadon."
Halotta Ophélia válaszát:
"Szót fogadok, uram."
Vajon Karolina mennyire szófogadó? -vetődött fel benne a kérdés, és megült, megszorult. Vajon túl tudja-e tenni magát a szülői követelményeken, saját társadalmi közegének megítélésén, és önnön lelkiismerete kívánalmain?
Az ő kapcsolatuk tétje ez volt, ezt világosan látta János.
De, most, ahogy sétáltak az estében, tudata mélyén elhesgette a kétely szavát.
-Csitt, -mondta magának. -Erről szót se többet. A szív beszéljen ma, ne az ész.

A sétány végére értek. Volt itt egy kicsike büfé-falatozó, apró, lapostetős épület, kicsi kerttel, csúnya, vas asztalok, padok, műanyag székek. Zárva volt, a vendégek már régen az igazak álmát aludták. Leültek az egyik padra, néztek ki a sejtelmesen csillogó, lustán nyújtózó víztükörre. Lassan megindult a szó közöttük. Mindennepi dolgokról beszélgettek, a tábori eseményekről, az elmúlt napokról. Karolina kérésére János elmesélte, hogy mentette meg Szekeres a fuldokló életét, és Karolina azt mondta: "na, ezt igazán nem tudtam volna elképzelni róla", és ránézett Jánosra, okos, komoly tekintettel, és megkérdezte: "neked mi a véleményed Szekeresről?"
Az volt az érdekes, hogy, ahogy így beszélgettek, Szemerédi Jánosban egy réges régi álmának foszladozó képei bukkantak fel. Kifele Karolinával beszélt, mondta, mit gondol Szekeresről /bátor, de nyakas, keresi a bajt, de megállja a helyét benne, szeret vagdalkozni, de nem mindig nézi, hova vág és kit talál/, -magában pedig az álombeli párbeszéd mondatait pergette. Akkoriban álmodta egyszer ezt az álmot, amikor megismerte Karolinát, a kezdet kezdetén, az első "egymásra-nézések" időszakában és az akkori sete-suta szavak helyén most Hamlet és Ophelia szavai visszhangoztak, ezeket helyettesítette bele képzelete az elfeledett szavak helyére. Valóság, álom, képzelődés egyszerre voltak jelen.
Álmában padon ültek ők ketten. Karolina nyári ruhában volt, és a szoknya alsó szegélyét kicsikét a térde fölé húzta, hogy jobban barnuljon a lába. Jánost elbűvölte az álombeli térd, és odafordulva a lányhoz, nevetve idézte a Hamlettből az adekvát sorokat:

"Kisasszony, ölébe fekhetem?"
"Nem, uram" -válaszolta Karolina, ugyanazokat a szavakat használva, amiket Ophelia használt.
"Azaz, ölébe hajthatom a fejem?" -kérdezte a Hamlet szerepébe bújt János az álomban.
"Igen, uram" -mondta Karolina, ő sem esve ki a szerepből.
"Azt gondolja, pórias értelemben vettem?" -folytatódott az álombéli párbeszéd.
"Semmit se' gondolok uram."
"Mily szép gondolat, egy szép lány lába közt feküdni!"
"Tessék?" -kérdezte Karolina, és ijedten nézett rá Jánosra az álomban, és János szintúgy megijedve a lány kérdésétől és elkerekedő szemétől, -felébredt.

A régi álom jutott az eszébe most. Azt élte végig. A képek az akkori képek voltak a szavak meg a mostani szavak, amiket elképzelt. Akkor, álmában nappal volt, sütött a Nap.
-Most éjszaka van, és a Hold világít, -mondta magában, -de itt a pad és Karolina is itt ül mellettem. Persze, amilyen szerencsétlen flótás vagyok, eszem ágába sem jut, hogy megkérdezzem tőle: kisasszony, ölébe hajthatom a fejem? Azaz eszem ágába azért mán csak jut tán, csak a bátorság nincs meg hozzá...

Ki tudja hogyan, hány vargabetű után jutottak el az emberi kapcsolatok kérdésköréig. Magukról akartak beszélni, és úgy beszéltek magukról, a kettejük viszonyáról, hogy másokról beszéltek, de mindketten világosan tudták, azok a mások ők saját maguk. Végső soron a szerelemről beszélgettek, csakhogy köntöst adtak rá, öltöztették, fésülgették, cicomázták.
János később nem emlékezett, hogy melyikük hozta szóba Csetényi Barna és Molnár Zita dolgát. Arra viszont világosan emlékezett, mit válaszolt Karolina, amikor azt kérdezte tőle: "szerinted akkor, mi van most köztük? Barátok még, vagy már eltávolodtak egymástól?"

"Túl mély közöttük a szakadék, János, -mondta Karolina. -Nem hiszem, hogy igazán azok lehetnek valaha is. Egészen mást gondolnak ők ketten a világról, más világban élnek. Zita, tudod nagyon vallásos, ő Istenben hisz, Cseba pedig tagadja Isten létét. Ettől kezdve nagyon nehéz szellemileg, vagy lelkileg,...tudod, hogy értem, hogy közös nevezőre kerüljenek. Még addig a szintig elmegy a dolog, hogy figyúzz, izé, mi van a halakkal, hálóval meg ilyesmi, de azon túlmenően már nem. Ahhoz, hogy két ember között igazi barátság szövődjön, kell egy közös alap, s közöttük a közös alap nincs meg"

-De attól még egymásba szerethetnek, nem? -kérdezte János.

"Azt hiszem, nem tudom...szerintem nem, János. A szerelem a barátság talaján sarjad, most nem a nemi vágyról beszélek, nem arról, amit az egyetemre járó lányok a mi évfolyamunkból is művelnek a fiúkkal, és amely dolgokat a zuhanyzóban és a WC-n oly mocskos szájjal, minden apró gusztustalan részletet felidézve kiteregetnek, mert az nem szerelem, -a szerelem egy olyan férfi és egy olyan nő barátsága, lelki közössége, akik mellesleg testileg is kívánják egymást."

-Mellesleg?

"Jó, nem úgy értem, hogy az nem fontos...tudod, hogy értem"

-Azt mondod tehát....?

"Igen, azt hiszem így van. Azt hiszem...."

Karolina oldalra fordította a fejét, János arcába nézett, és nem folytatta. A fiú kibámult messze a tó színezüst tükrére, majd lassan, nagyon lassan visszafordította a tekintetét és szembe nézett Karolinával.

-Akkor tehát semmit nem lehet tenni? -kérdezte nevetve.

"Semmit" -mondta Karolina, és ő is nevetett.

Olyan szép volt Karolina, ahogy ott ült a padon, mintha csak az ég egyik angyalkája röppent volna le az égből, János így érzte. Kibontott hosszú barna haja a derekáig ért, füle mögé volt fésülve, fent hajpánntal volt összefogva, és a hajpánt közepén, zafír-fényű kő villant meg. Könnyű, nyári ruhát viselt, ami szabadon hagyta vállát és karjait, bőre sápadt volt, és márvány-csillogású, mint Michaelangelo szobrai.
János nézte, nem tudta levenni róla a szemét és azt mondta magában: "ő a legszebb lány a világon, akit valaha láttam."

-Hogyan lehet eljutni Istenhez? -kérdezte.

/-Szerintem nincs igaza, atya, -mondta Karolina még mindig lihegve az iménti nagy futástól. -Már bocsánatot kérek. De nem elég Istent ismernem, hogy rájöjjek, hogy működik például egy zár? Vagy, hogyan röpítik el hozzám a rádióhullámok az éterből a zenét? Mi ment végbe Leonardo da Vinciben, amikor a Mona Lisát festette? Miért kék a kék? Miért zöld a zöld. Miért piros a piros. Hogyan repülnek a madarak, miért süllyed el a vízben a vas, és miért nem süllyed el a fa? Apám az egyedi dolgok megismerhetőségéről beszélt, atya pedig az általános összefüggések megismerhetőségéről.
-Az általános összefüggések az egyediek törvényszerűségeiből következnek, -szólt közbe a pap.
-Igen ám, de az általános következtetések esetében mindig tévedünk, vagy, mondom inkább így, általában tévedünk, míg az egyedi dolgok törvényszerűségeit illetően a tudósok nagyon pontos, szakszerű és használható megállapításokat tesznek. A tudósok látják, milyenek a világ jelenségei, leírják, képletekbe foglalják: hány elektronnal rendelkezik ennek, vagy amannak a kémiai elemnek az elektronhéja, kiszámítják a tömegvonzást a relativisztikus tömegnövekedést, a fényelhajlást. Aztán jönnek a filozófusok és mindebből a gyakorlati tapasztalatból összeállítanak egy világképet, benne Istennel, ha idealista filozófusok, mint Platon, Hegel, vagy Isten nélkül, mint Aristoteles, Freud, Marx, Engels és a többi materialista, istentagadó és ettől kezdve semmi nem stimmel, akármilyen izmus égisze alatt született is, az elméleten lyukak vannak, át lehet rajta látni, mint a szitán.
-Nocsak, -mondta Szóka Balázs, -micsoda kis filozófus rejtezik ebben a lányban!
-Nagyon meleg van, -sóhajtott Gizella, és kézfejével a homlokát törölgette. -Nincs már messze a Normafa, ugye?
-Ez mind szép, lehurrogni apádat, az atyát és a filozófusokat, de akkor hogy vélekedsz te a dologról, -kérdezte Kassai Lajos tréfás szemrehányással a hangjában. Utat engedett Zoltánnak és az ifjabb Lajosnak, had szaladjanak előre, hadd vívjanak a botokkal.
-Én éppen téged védelek, apa, -nevetett Vadmacska. -Csak te nem érted. Te közgazdász vagy nem filozófus, vagy társadalomtudós! Most állítottad éppen, hogy a jelenségek anyagi természetűek, és így, innen kiindulva megismerhetők. Amikor te a világ megismerhetőségéről beszéltél, az egyes dolgok megismerhetőségéről beszéltél. Az atya pedig...
-Az atya pedig Isten megismerhetőségéről és ezen módon a világ megismerhetőségéről, -vágott közbe újra a pap.
Az erdő egyszerre csak elfogyott, otthagyta őket, tágas, lejtős, füves területre értek, ez volt a Zsigray. Ismerték ezt a helyet, tudták, ha felmásznak az emelkedőn, a Normafánál találnak vendéglőt, ahol ehetnek, ihatnak. A vita a körülmények megváltozása folytán: zárt rendszerből /a zárt rendszerek elmélkedésre serkentik az elmét/, a fák által alkotott természetes alagútból kiértek a tágas mezőre /tágas mezőkön gyakorta tapasztaljuk, hogy a gondolatok szanaszét futkosnak, mint hancúrozó lovacskák/ -elakadt, csendesen kimúlt.
Vadmacskának lettek volna további megjegyzései, de a társaságot már nem érdekelte a filozófia. Kassai Lajos korát meghazudtoló fürgeséggel a fiai után vetette magát és a többiek is megszaporázták lépteiket.
A gondolatok azonban megragadnak az ember fejében, és máshol, más alkalmakkor újra előjönnek. Fog még vitatkozni a világ megismerhetőségéről egyszer Kassai Karolina és hiába is próbálnám rejtegetni a titkot, az olvasó úgy is rájön, vitapartnere Szemerédi János lesz, az a Szemerédi János, akivel most, 1955 késő őszén még csak epekedő, titkos pillantásokat váltanak."/

"A szíveden keresztül", -mondta Karolina.
-Hogy érted ezt?
"Próbálj egyszer magadba nézni. Ülj le valahova, ahol senki nem zavar. Menj el például egyszer a templomba, amikor üres a templom, amikor senki nincs ott. Az jó hely, alkalmas arra, hogy magadban légy. Kapcsolj ki minden gondolatot. Hallgasd a csendet. És, ha szerencséd van és Isten is úgy akarja, szól majd hozzád, és attól kezdve tudni fogod, hogy létezik."
-Ezt már megpróbáltam.
"Meg? És mikor?" -Karolina feszülten figyelt.
-Egyszer, még tavasszal. -János nem akarta elmondani, hogy a Rózsák terén történt, és azért ment oda, hogy láthassa őt. -Egyszer, tavasszal elmentem egy templomba. Gondoltam, megpróbálom. Pont úgy cselekedtem, ahogy az imént javasoltad. Leültem és megpróbáltam imádkozni. /Emlékezzünk vissza: János a Szűz Mária szobor előtt térdelt, úgy imádkozott/
"És, mi volt?"
-Semmi. Nagyon sokáig ültem ott. Nem akatam hamar feladni. Hővös volt benn, elkezdtem fázni. Kint meleg volt, bent pedig hűvös, -ezért fáztam. Mennél többet ültem ott, annál üresebb lettem és annál jobban fáztam. Isten nem jelentkezett. Mondd Karolina, szerinted van Isten? Te honnan vagy olyan halál biztos benne, hogy van?
"Én legbelül érzem", -mondta a lány. "Nekem nem kell tudnom, hogy van, nekem elég, ha érzem. De, elismerem, másoknak, akik nem születtek bele a hitbe, nem lehet könnyű."
Gondolkodott, hogy folytassa, aztán így folytatta:
"Logikai úton is el lehet jutni hozzá, azt az utat is megpróbálhatod."
-Hogyan? -kérdezte János. -Hogyan kell azt csinálni?
"Nagyon egyszerű" -válaszolta Karolina. "Vedd végig, vedd sorjában a materialista elméleteket. Keresd a lyukakat. Ha a lyukakat keresed, és gondolkodsz, meg fogod őket találni. Látni fogod, milyen ellentmondásos az anyag meghatározása. Látni fogod, hogy az anyagi létezésen kívűl más dolgok is vannak, ilyen például a barátság, a szeretet, a szerelem, hogy csak néhányat említsek. Vagy gondold végig az evolúció tanát. Az anyagelvűek ugye azt állítják, hogy a világ véletlenül jött össze, ezt forrta ki magából az anyag, és az élet is véletlenül keletkezett, és a környezeti hatásokra alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük. Gondolj az evolúcióelmélet óriási lyukaira! A madarak a halakból azért jöttek volna létre, mert fogyni kezdett a világtenger, és a halak szárnyat növesztettek, hogy táplálékhoz jussanak?
Ha ezeket a lyukakat észreveszed, látnivaló, milyen szánalmas a materializmus.
-És, ha látom, akkor mi van?
"Ha látod, sántít az elmélet, ne bízz benne tovább. Keresd a választ magadban, ez az az út, amit neked mutatok. Keresd Istent, és látni fogod, hogy ahol azelőtt lukak voltak, logikailag megmagyarázható igazságokkal találkozol."
-És azok...?
"Igen, azok az igazságok Istenről szólnak. Mindenre van válasz. A világ megismerhető, megmagyarázható, ha Istent elfogadod. Olyan egyszerű lesz minden magyarázat, hogy egy gyerek is megérti. Indulj ki abból, hogy ezt a végtelenül bonyolult, sokszínű világot valakinek meg kellett terveznie, meg kellett csinálnia. Mint ahogy az ember megtervezi, és legyártja a maga gépeit, Isten éppen úgy megtervezte és legyártotta a világot. Azért ilyen bonyolult, azért ilyen nagyszerű, mert valaki kitalálta, és tudatosan felépítette. A gépek, eszközök sem jöttek létre maguktól, János! Kellett egy rendszerező elme, egy munkás kéz..."
-Értem, -mondta János. -Elismerem: logikus. Mégis...
"Mégis, mi?"
-Mégis nehéz elképzelni. Túl gyerekes. Hogy ott ül valaki fenn a felhők felett, a Főisten, minket bámul és rángatja a drótokat.
Karolina nevetni kezdett.
"Látom, beindult a fantáziád"
-Fantáziám, az van, -mondta János, és ő is nevetett.
"Tudom", -mondta Karolina. "Szoktam olvasni a cikkeidet az Egyetemi Életben."

Sokáig beszélgettek még erről a témáról. Karolinának mindenre volt érve, mindenre volt magyarázata. Végül is, mi tette, mi nem, ész érvek hatottak-e, vagy a közelben susogó nádas, a csillagokkal teli égbolt, megfőzte a fiút.
-Feladom, -nevetett Szemerédi. -Te egy valódi kis boszorka vagy.
-Nem inkább tündér? -nevetett vissza rá a lány.
-Tündér és boszorkány egyszerre, -mondta Szemerédi János. -Elvarázsolod az embert, aztán kikacagod.
Karolina kis, kacér oldalvágással elkapta Szemerédi tekintetét.
-Én nem kacagok rajtad János. -Ellenkezőleg. Leemelem előtted a nem létező kalapom.
-Leemeled? És miért, ha szabad kérdeznem?
-Mert hajlandó vagy gondolkodni.
-Ez azt jelenti....azt jelenti, ...-János nehézkesen keresgélte a szavakat, -hogy mi ketten lehetünk egyszer még barátok?
-Én azt gondolom, mi most is azok vagyunk, -mondta egyszerűen Karolina.
-És beszélegetünk majd, és válaszolsz a leveleimre?
-Beszélgethetünk...ha ráérünk,...de, azt nem ígérem, hogy minden leveledre válaszolni fogok. Mit válaszoljak arra, ha olyanokat írsz, hogy "olyan vagyok nélküled, mint egy léket kapott teherhajó az óceán kellős közepén", vagy arra, hogy: "csillagok porával a bakancsomon, kereslek az ég végtelen mezőiben"
János nevetett, és nem szólt semmit.
Hallgatva ültek még jó darabig, nézték a túlpart fényeit.
Éjfél jócskán elmúlt már, amikor felkerekedtek, hogy megkeressék a többieket és a teherautót.