ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Valamiért fel kellett utaznom Budapestre. Igazából nem volt semmi dolgom fenn, csak kitaláltam, hogy dolgom van, fontos, halasztást nem tűrő, elintézetlen ügyeim. Hámori Bandi a Pléhfedeles pultjához támaszkodva úgy nézett rám, mint akivel kígyót nyelettek. Belenyalt kevertjébe, letette a pohárkát a sörtócsáktól tarka asztallapra, és azt mondta: „szánalmas vagy Testvér”.
Délután öt óra volt, pokoli volt a hőség. Tibor Tibor jött a vitorlástelep felől, a kis Maghy és a nagy Maghy voltak vele.

Voltaképpen azért találtam ki ezt a felutazást, mert untam már a véget nem érő forró napokat, a Balatont, a lányokat, untam a mindennapok taposómalmát, azt, hogy minden álló nap futnom kell az országúton tizenöt kilométert, hogy százszámra kell nyomnom a fekvőtámaszokat, hogy minden nap teniszeznem kell, fociznom kell és vitorláznom kell. Hogy meg kell ennem öt szelet rántotthúst, amikor én csak négyet kívánok. Elegem volt a Hámori Bandi szövegéből, kivert a víz, amikor újra meg újra előhozakodott azzal, hogy „Testvér, értsd meg, én készülök az olimpiára, tudod, hogy én vagyok a legnagyobb.”
Megcsömörlöttem attól, hogy a meccsek után térdre esik, két kezét az égnek löki és azt kiabálja: „gyere ide Testvér és csókolj meg, mert én vagyok a 22 éves király”, s attól is, hogy minden egyes ász szerva után felmutat az égre, mintegy jelezve, aki ott lakik fenn a mennyekben, az méltó hozzá csak. Untam, hogy minden lányt megdug a mólón, van akit kétszer is, délelőtt is és délután is, kétségbe voltam esve, hogy tőlem is ezt követeli, és állandóan számon kéri: „ mond, dugtál te már máma Testvér?”
A mindennapi dugás szörnyen züllesztő volt lelkileg, kiváltképp azért, mert én a sárgahajú lányba voltam szerelmes, a sárgahajú lány viszont nem dugott velem, a sárgahajú lány nemes egyszerűséggel, (jobban mondva nemtelen erkölcstelenséggel) senkivel nem dugott.
A Testvér sejtette, hogy kamu szöveggel etetem, és végtelenül szomorú volt emiatt. Karját széttárta, világos-kék szemében könnyek igazgyöngye csillogott. Megölelt, megcsókolt jobbról, megcsókolt balról.
-Szeretlek Testvér, -mondta megtört hangon. -Szar alak vagy, de azért én így is szeretlek. Gyere vissza minél előbb.
Kikísért a vonathoz, megvárta, amíg a szerelvény elindul, integetett, amíg csak láttuk egymást.
Amikor karcsú, délceg alakja végleg eltűnt a kanyar mögött, bementem a kupéba és letelepedtem. Középen találtam egy szabad fakkot, oda ültem. Kevesen voltak a kocsiban, az előttem lévő padsorban két overálos ember beszélgetett, oldalt asszonyok szúnyókáltak a nagy melegben, mögöttem egy fiatal nő ült, keresztrejtvényt fejtett, és két férfi, az egyiknek sűrű, tömött bajusza volt, -ennyit láttam, amikor a csomagomat feldobtam a poggyásztartóba.
A hőség, a kerekek monoton csattogása, az utastér zsongása elpillesztett. Lejjebb csúsztam a padon, fejemet a háttámla keskeny, kemény peremének támasztottam. Megpróbáltam aludni, de csak gyenge szúnyókálás jött ki belőle. Félig ébren, félig álomban érzékeltem, ami körülöttem zajlik, meg-megrebbenő pilláim résén át láttam az elfutó tájat, a közeli fák hullámzó csíkban összemosódó, menekülő lomkoronáit, a tó ki-kivillanó kékjét, hallottam hangokat, beszélgetés-foszlányokat, észleltem, hogy megálltunk, hogy új felszállók léptek be a lengőajtón, s azt, hogy az egyik letelepszik velem szembe. Aztán megint aludtam, azzal a furcsa, ébrenléthez hasonlító álommal, amikor alszik ugyan az ember, de azt álmodja, hogy ébren van. Székesfehérvár környékén tértem magamhoz, legalább is úgy gondoltam arrafelé járunk, a Balaton tükre már nem látszódott, távolba vesző széles táblák, szántóföldek futottak sárgán, barnán az ablakok mellett, fasorok, tanyák, majorsági épületek tűntek elő és enyésztek el robbanásszerű gyorsasággal, vagy métóságteljesen vonulva.
És ekkor hirtelen felfigyeltem egy névre, ami mögülem hangzott el, és olyan éber lettem tőle, mint a vadászó gepárd. A Testvér nevét mondta mögöttem egy öblös, szépen artikulált hang. Azt mondta: HÁMORI BANDI. Megszólalt egy másik hang is, ez női hang volt, kissé fátyolos, de egészében véve nagyon kellemes: „én ismertem őt is, és a testvérét is”
Mint tépett ideg feszült meg bennem a tetétlen várakozás. Mi ez itt? Csak nem rólunk, a Hámori Bandiról és rólam beszélgetnek ezek az emberek odaát? Óvatosan, mintha csak véletlenül történne, kiegyenesedtem és az üléstámla fölött hátrapillantottam. A nap elömlő fénye a félig lehúzott roletta alatt szemembe vágott, elvakított. Földön gurult, a mező túlsó végében járt a nap, ragyogása folyékony arannyal vonta be a tájat, talapzatukról leszakadva áttetsző színpadi díszletként lebegtek a távoli dombok, a házak, a fák, az út szalagja és az úton mászó autók. A képnek, amit láttam semmi köze nem volt a valóságos világ rideg képeihez, látomás volt, egyszeri, megismételhetlen, fáradó képzeletem szülötte. A kísérlet sikertelen maradt, a mögöttem űlőknek csak a kontúrjait lehetett észlelni, részleteket nem. Nem tudtam megállapítani ismerem-e őket valahonnan, vagy sem. A két férfi közül az egyik a menetiránnyal szemben ült, a másik, a bajuszos, a fiatal nővel, háttal nekem. Begubózkodtam az üléstámla mögé, csak a fülemet hagytam náluk.
-Azt mondják, el is készült a szobor, -mondta az öblös hang, -de a hatóságok nem engedték felállítani.
-Miért nem? -kérdezte a másik hang.
Ez a hang rekedtes volt, azt képzeltem, némileg idősebb férfitől ered.
–Miért nem lehet nálunk egy hősnek, egy életmentőnek szobrot állítani? Meg tudja ezt magyarázni valaki? –folytatta dörcös, méltatlankodó hangsúllyal.
Csilligelő női nevetés válaszolt.
-Én azért nem nevezném hősnek Hábét és a testvérét.
Így mondta szó szerint: „Hábét”, s nekem csak fél perc elteltével esett le a tantusz, hogy a Hámori Bandit érti alatta.
-Ó, -mondta az öblös hang, -csak nem azt állítja kiskegyed, hogy azok az esetek, amelyekről széltében-hosszában regélnek, nem történtek meg? Én hiteles forrásból szereztem értesüléseimet. Tudom, hogy egyszer például élete kockáztatásával kimentett a háborgó Balatonból egy angolt, vagy németet, egy másik alkalommal, pedig a mólóról úszott be hatalmas viharban, rettenetes hullámverésben valami bajba került vitorláshoz. Azt is mesélték, hogy kocsmai verekedésben saját testével fedezett egy szerencsétlen rokkantat, egy félkarú embert, akit késsel akartak megszúrni. A testvére is ott volt, s a testvére elmesélte annak, aki aztán nekem mesélte el.
Álmélkodva hallgattam a túloldali disputát. Ha voltak is kétségeim az elején, hogy rólunk van szó, a mi kalandjainkat mesélik itt, mostanra végképp eloszlottak. Nem vitás, a Hábé az Hámori Bandi, a „testvére” pedig, akiről szó van, én vagyok. A citált történetek azokra hajaztak, amelyek valóban velünk estek meg, amelyekről más helyütt már beszámoltam. Ment a vonat csattogtak a kerekek. A lehúzott ablakokból forró légáram csapott a kocsiba, lebegtette a rolettákat, felkapta és szétszórta a lehajtható kisasztalon felejtett újságokat. Most újra a rekedtes hang szólt.
-Én azért másféle hőstettekről is hallottam. –Gúnyorosan hangsúlyozta a „hőstettek” szót, de cinkosan nevetett hozzá.
-Nocsak, nocsak, -mondta az öblös hang jóindulatúan. –A hősök is emberek nemdebár?! Mit hallott? Avasson be minket is!
-Nem szívesen beszélnék erről a fiatalasszony előtt, -mondta a rekedtes sajnálkozva és kétértelműen.
-Mondja csak, -bíztatta nevetve a nő hangja. -Nem vagyok ám prűd. És ismétlem, én személyesen ismertem őket.
A rekedt hang nem válaszolt, s egy ideig az öblös is hallgatott. A fiatal nő vette át újra a szót. Kuncogva mondta:
-A szobrot állítólag ilyesmi miatt nem engedték felállítani.
-Vagyis? –kérdezte egyszerre mindkét férfihang.
-A főalakot felálló, hatalmas hímvessszővel ábrázolta a művész, -nevetett a nő, -ami hivatott volt utalni Hábé Don Juan-i kalandjaira. Állítólag a talapzaton két alak látható, előtérben szétvetett lábakkal kicsit hátra homorítva magasodik a Hámori Bandi nyulánk, izmos alakja, mögötte, a főalak által részben takarva a kisebb alak, a Testvér. Hámori Bandi egyik kezében teniszütőt tart, vagy evezőt, ezt nem tudom pontosan, a másikban biciklipumpát. A szoborcsoport a genezis teremtő erejét jelképezi: túlméretezett, már-már obszcénnek ható fallos, megfeszülő izmok, hősies kiállás és a többi. Szerintem valami fejesnek sértette a primitív erkölcsi érzékét és megtagadta a pecsétet.
A fiatal nő hangjából kiérződött a fergeteges jókedv. Visszafojtott, bugyborékoló nevetés szűrődött át a háttámla résein. Azon töprengtem, míg a nevetést hallgattam, hány éves lehet ez a nő, 28, 29, 30? Több, vagy kevesebb? És azon töprengtem ki ő, ismerjük-e egymást, vagy csak füllenti azt, hogy ismer?
-Azt mondja: „állítólag”, -szólalt meg az öblös. –Ezek szerint maga nem látta azt a szobrot?
-Nem, nem láttam, -mondta a fiatalasszony. –De egy barátnőm látta, s ő megbízható forrás, legalább is remélem.
Alig bírtam megállni, hogy fel ne röhögjek. Ez a szobor-dolog a Hámori Bandi nagy szövegeinek egyike volt. Ilyeneket mondott mindig a mólón az egyetemista fiúk és a gimnazista lányok jelenlétében: „Testvér, nekünk lovasszobrot kellene állíttatnunk magunkról a Hősök terén. Én ülnék a lovon, téged pedig a ló farkához kötözve ábrázolna a művész”
Azt is mondta egyszer:
„Remélem Testvér, megírod egyszer történeteinket. A pap-sztorit, a fehér ing sztorit, a légiós sofőrrel való estünket, és a többit. Gennyesre röhögtem magam rajtuk, emlékszel?”
Hány szájon, fülön keresztül tódítva lett a Hősök terei lovasszoborból az inkriminált szobor, amelyről ismeretlen utitársaim beszélnek? -derültem magamban, míg a vonat ment. Hányan és hányan beszélhettek viselt dolgainkról, hogy kerekítgették, nagyították, színezték?...Össze kell törni a világot darabokra, s a darabokból kirakni egy új világot. Festéket kell szórni vakon a vászonra, s azt mondani rá: íme ez csendélet. Kőtömböket kell szeszélyes összevisszaságban egymásra dobálni, s megmutatni az embereknek: nézzétek balfácánok, ez itt az Örök Tavasz. Szavakat kell egymás mellé rakni, össze nem illő szavakat, hogy a lehető legnagyobb értelmetlenség süljön ki belőle, azt mondani rá: vegyétek és egyétek, mert ez a művészet, mely értetek adatik. Ment a vonat, zakatolt, és én, a mi kettőnk felnagyított, átdimenzionált kalandjaitól minden átmenet nélkül eljutottam a széteséshez, az összerakáshoz, az analízishez és a szintézishez, az indukcióhoz és a dedukcióhoz. Ment a vonat és én csúsztam, csúsztam. Ó, hogy utáltam abban a pillanatban, hogy megy. Csak a „sztori” tartotta bennem a lelket, az érthető, felfogható szavak, a képek világos, áttkinthető formái, a színek logikája. A mese meseszerűsége. A meséé, ami a túloldalról, a háttámla mögül parttalanul áradt át a zakatoláson, a csattogáson, és a szél dudálásán.

-Az életmentés nem úgy történt, ahogy mesélik, -mondta a női hang. –Úgy mesélik, nyilván önök is azt a verziót hallották, hogy az angol erősködött: ő a legerősebb viharban is képes átúszni a Balatont, mit neki ez a szánalmas sekély pocsolya, neki, a nagyfejű angolnak, aki a Horn-fok körüli szelekben, és hullámverésben edződött. Úgy mesélik, a móló végéről beleugrott a vízbe, és esztelen hősködéssel szelni kezdte a tarajos-hullámokat. A Hámori Bandi látva, hogy a parttól alig száz méterre fuldokolni kezd, letépte magáról a ruhát, utána ugrott és kihúzta, -így ismeri mindenki ezt az esetet, de nem így történt. A barátnőm ott volt, végignézte. A barátnőm szerint nem angol volt az angol, hanem német, s nem a mólóról ugrott bele a Balatonba, hanem vitorlással borult fel, mégpedig egy Kalóz típusú jolléval.
-Ne mondja, -mondta a rekedt. –Én másképp tudom…
-Márpedig, így történt, -kardoskodott a női hang. –A német a saját erejéből és ügyességéből, no meg Isten kegyelméből megmenekült, kivergődött nagy keservesen a partra, a vitorlás azonban oldalára dőlve ott hányódott a hullámokban, a mólótól 100-150 méterre. A német sírva könyörgött a körülállóknak, segítsenek a hajót partra húzni, mert, ha rásodródik a sziklákra, pozdorjává törik. Persze senki nem segített, akik ott voltak és látták, csak a fejüket csóválták. Hol az a kiváló úszó, aki bele merne menni a háborgó Balatonba, hogy szemtől szembe hadakozzon a tarajos-hullámokkal? A végkifejletre ért oda Hábé a Testvérével, az elutasító „nem”-re. Nem szóltak egy árva szót sem, ledobálták ruháikat, és a nők sikoltozásával mit se törődve fejest ugrottak a legszélső kőről. Küzködve, elmerülve, felbukkanva eljutottak a kis vitorlásig, és nagy nehezen talpra állították. Félig vízzel telt hajóval, ronggyá tépett vitorlákkal futottak aztán be a kikötőbe, a bámész nép éljenzett és tapsolt, amikor a gáttól a kiscsónakkal, amit a kikötőkben „bocinak” neveznek, átjöttek a sólyára. Hábé testvére, a Testvér két kézzel takargatta szemérmét, de Hábé maga, a megtestesült dicsőség érzetével anyaszült pucéran állt ott, cseppet sem látszott szégyenelni isteni mezítelenségét, magasba emelte mindkét karját, és kristály-tiszta hangon ezt kiáltotta: gyorsan! Hozzon valaki rumot!
Orrfújás hallatszott odaátról, s rekedtes torok-köszörülés.
-Hősök ők, -morzsolta meghatottan a szót az idősebb férfi. –Akárhogy történt is: hősök!
Szájamra szorított kézzel vinnyogtam és fuldokoltam. A viharos vízen talpra állított Kalóz meséje, és a többi képtelenség ellenállhatatlan nevetőgörcsöt váltott ki belőlem. A velem szemben ülő idős férfi félreértve a helyzetet papírzsbekendőt vett elő, odakínálta, és résztvevő hangon érdeklődött, nem tud-e segíteni valamiben? A hátam mögött megint a női hang szólalt meg.
-Hősök? Ahogy vesszük. Én azt gondolom nem hősök ők, hanem csak aféle hóbortos álomkergetők. Kópék, Kópéoszágból. Elképzelik magukban milyen hősnek lenni, belebújnak a megfelelő jelmezbe, eljátszák a szerepet, s röhögve bezsebelik a közönség tapsát. De hát, mondják meg, nem szerepet játszunk mindannyian?
-Egyszóval azt állítja, hogy az életmentés voltaképpen nem is életmentés volt? –kérdezte az öblös hang. –Azt állítja, hogy Hábé, ahogy maga nevezi, nem mentette meg soha senkinek az életét?
-Dehogynem, -búgott dallamos-lágyan a női hang. –Hogyne mentette volna. Egy másik alkalommal, akkor is nagy vihar tombolt, élete kockáztatásával vitt ki a partra, a biztonságba egy Alu-25-öst, a legénységével együtt. Úgy történt…
-Véletlenül nem Scharenkrutczer volt az a hajó? –kérdezte a rekedt hang.
-Nem, -mondta a nő nagyon határozottan. Alu-25-ös volt, ezer százalék!
-Nagyon érdekes, felettébb érdekes, -károgta a rekedt. –Én határozottan Scharenkrautczerről tudok.
-Nem, -mondta a nő.
-Lehet, hogy két történet van, -mondta az öblös békítőleg. –Megmentett egy Alu-25-öst is, meg egy Scharenkrautczert is. Folytassa, kérem! Hogyan történt? A nő kétségkívül folytatni akarta, bele is vágott, a rekedt hang gazdája azonban eléggé udvariatlanul magához ragadta a kezdeményezést, és nem is engedte ki, míg el nem mondta, amit akart.
-Bocsánat, -mondta, -bocsánat. Nem mintha nem lenne édesmindegy, de 22-es cirkáló volt, úgy éljek. Törött árbóccal, foszlányokra szakadt vitorlákkal érkezett a móló elé. Badacsony felől jött, az unokaöcsém barátja ott volt a mólón, látta, hogy milyen furcsán dűlöngél, a hullámok át meg átcsapnak rajta. Egyre lejebb sodródott, egyre közelebb került a parthoz. Amikor olyan közel ért a mólóhoz, hogy a fedélzeten lévő emberek arcát is ki lehett venni, kiderült, három fiatal lány és egy fiatalember van a hajón. Okkersárga viharszerelésben voltak, felsőtestükön pipacs-színben virított a mentőmellény. A szél és a hullámverés lekergette a hajót a móló vonala alá. Lehetett látni, lázasan dolgoznak, húzták a köteleket, tekerték a karos-racsnit, ám erőfeszítésseik ellenére sem tudtak átjutni a móló-bejáraton. Ekkor a kormányos utasítására horgonyt dobtak elől, az orrban. A 22-es megállt, szének fordult, orr, és nagyvitorlája veszettül lobogott. A fiatalember ekkor elkezdett vetkőzni. Minden ruháját levetette, csak egy széles derékszíjat hagyott meg a derekán, abba beleszúrt egy nagy, görbe kést. Aztán kötelet erősített a derékszíjra, és belevetette magát a fortyogó vízbe. Gyorsan úszott, karjai cséphadaróként csapkodtak. Az volt a szándéka, ezt világosan látta az unokaöcsém barátja, hogy a kötéllel kiúszik a távolabbi mólóra, nyilvánvaló volt, hogy a kötelet ott akarta rögzíteni. Nem jutott el a mólóig, a kötél megfeszült, a fiú eltűnt a víz alatt. Képzelhetik, milyen pánik tört ki. Velőtrázó sikoltozás, kiabálás hallatszott mindenfelől. Egy rémületesen hosszú perc után aztán újra felbukkant, kését rázta, és irányt változtatva a közelebbi móló felé úszott, arra, ahol a bámész sokaság állt. Közben a hajó végső haláltáncát járta. A horgony kiszántott, a hajótest a sekély víz felé sodródott. Pereméig merült és az oldalára dőlt, érzékelhető volt: tele van vízzel, már nem sokáig tartja magát. Szívszorító, kétségbeesett kiáltások hallatszottak a Scharenkrautzerről, a cserbenhagyott lányok végső jajszava jeges kézzel markolt bele a drámát testközelből végignézők szívébe: „segítsetek, mentsétek meg lelkeinket”.
-És?! –kérdezte fülledt remegéssel hangjában a másik férfi. –És?!
-Na, aztán a meztelen fiú felmászott a köveken, derékszíján ott lógott az elvágott kötél egy darabja. Valaki köpenyt terített nagy hirtelenjében a vállára, ő meg hangosan felkiáltott: „Testvér, hol vagy? Hozzunk ki gyorsan egy mentőcsónakot!”
-És?! És?!
-És beszaladtak a sólyához, és nem sokára visszatértek egy pici lélekvesztővel. Háromszor verte vissza őket a dühödten acsarkodó Balaton a móló szájában. A hullám úgy dobálta a csónakot, mintha apró dióhéj lenne. Aztán negyedszerre sikerült kijutniuk, halált megvető bátorsággal a vitorláshoz eveztek, felvették a lányokat, és kijöttek velük. Utolsó pillanatban történt, ahogy a legénység elhagyta a fedélzetet, egy nagy hullám leszakította a 22-est horgonyáról. A hajó oldalára dölve nekisodródott a móló hullámtörő szikláinak, és az ámuló, bámuló sokaság szeme láttára darabokra törött. Először az árbóc szakadt ki. A hullámok egyre dobálták a hajótestet, ami recsegett, ropogott a köveken, és néhány másodpercen belül középtájt kettévált. A roncsdarabok tovább verődtek, végül semmi nem maradt a szép hajóból, csak néhány vadul hánykolódó deszka. Hámori Bandi összefont karral, komor tekintettel nézte a hajó pusztulását, szempillája meg se rezzent. Olya volt abban a magasztos pillanatban, mint Hatteras kapitány, aki a jégmező széléről szemlélte hideg nyugalommal, miként ég porrá a Forward. Mellette állt sírva az a fiú, akit „Testvérnek” szólított. Kettejüket körbevették a megmentett lányok, ők is sírtak, és sírt mindenki ott a mólón, aki végig élte.
-Aztán? –kérdezte az öblös hang gazdája. –Mi volt aztán?
-Na, aztán elindultak befele, a Hámori Bandi, a Testvér, és a lányok. Az unokaöcsém barátja mellett mentek el, és az unokaöcsém barátja hallotta, hogy a Hámori Bandi azt mondja éppen a lányoknak: „Ma este megeszünk egy nyársonsült ökröt, s csapra verünk egy hordó bort. Aztán pedig áldozunk Vénusz oltárán.”
„Mit csinálunk?” –kérdezett vissza értetlenkedve az egyik megmentett lány.
„Hát dugunk, na” –mondta a Hámori Bandi derűs egykedvűséggel.
„Dugunk?” –nevetett a megmentett lány. „Oké, kafa, az jól fog jönni erre a nagy ijedtségre. De ugye csak mi négyen? Ugye a Testvéredet nem hozod?!”
-Mesebeszéd, -mondta a női hang. –Maga két három különálló történetet zagyvált itt egybe. –Volt egy hajó, az tényleg Scharenkrautzer volt és tényleg elpusztult egy nagy viharban. Akkora szél volt aznap, hogy felkapta a tárgyakat és elrepítette. Én a strand előtti sétányon álltam és egyszer csak elrepült a fejem felett egy komplett gumicsónak. Ez az egyik eset. A másik az Alu-25-ös esete. Az Alu-25-ös egy másik viharban tényleg horgonyt vetett a móló előtt, és az is igaz, hogy Hábé és a Testvér kimentek egy kis csónakkal. Fogadásból tették, egy vitorlás-cimborájukkal láda sörbe fogadtak, hogy át tudnak törni a móló bejáratában feltorlódó hullám-tarajon. Áttörtek, és, ha már ott voltak be is hozták a félig elmerült Alu-25-öt. Aztán volt egy marmadik eset is a három lánnyal. Ez kissé…hogy is mondjam…pikáns. Elmondjam ezt is?

A vonat befutott Székesfehérvárra. Itt sokan szálltak fel, nagy volt a nyüzsgés. A mi kupénkban is jöttek-mentek az emberek, a zajban, felfordulásban nem hallottam, elmondta-e végül a fiatal nő a Hámori Bandi estét a három lánnyal utastársainak?
Tíz-tizenöt perc múlva, amikor már mindenki a helyén ült, és a vonat újra a nyílt pályán száguldott meghallottam a mögöttem beszélgetők hangját.
-Három éves a kislány, fiatalasszony? Ugye, azt mondta, az imént, hogy három éves.
-Igen, -helyeselt a nő. –A fiam meg kettő. Ő is nagy legény már. Alig várom, hogy óvodába menjenek. Majd kinyúznak a bőrőmből állandóan mesélnem kell.
-És miről mesél, fiatalasszony? -évődött a rekedt. –Mit szeretnek a legjobban a lurkók?
-Hát, igazából mindent, -nevetett a női hang. -De ha megunják a Hüvelyk Matyit, a Pompont, és a Piroska meg a farkast, a fiam mindig azt mondja:

„Hábéjől mesélj, Anya, a nagy vihajjól, és a vitojláshajójól”