Decemberi napon történt. Egy barátom jött el hozzám száz kilométerről, vele és egyik legkedvesebb kutyámmal, kisétáltunk az Alpokalján egy hatalmas rétre. Éppen a kutya kiállítási- és vizsgaeredményeivel dicsekedtem, amikor előttünk húsz méterre az ösvény baloldalán húzódó horhosból kilőtt egy őz. Szállt hangtalanul, mint a nyílvessző. Öt - hatméterenként érte a földet. Wanko, aki póráz nélkül kalézolt mellettünk, azonnal észrevette, és utána vetette magát. Én teli torokból üvöltöttem, hogy Wanko, hozzám! Wankooo hier!

A kutyám, aki a tenyészszemlén, a munkavizsgán, a kőrungon is, mindig a mezőny legjobb teljesítményét nyújtotta és csaknem úgy engedelmeskedett nekem, mint egy jól bejáratott gép, most észre sem vette, hogy a világon vagyok.

A forgatókönyv, a szereposztás nem változott százezer éve. Az a kedves lény, akinek a szájába a két éves kisgyerek is könyékig nyúlkálhat, az, akit a szakadt csavargó is barátsággal megpaskolhat, akit az egész környék a kedvességéért, a barátságos vézenéért szeretett, a másodperc tört része alatt haláltosztó fenevaddá változott.

Minden idegszálával, izmainak minden erejével megindult utána. Az őz, egy balett táncos könnyedségével szökellt, szállt fel a domb tetejéig mintha nem is az életéről lett volna szó, hanem kizárólag a nézők kiszolgálása, a szépség, a mozgás, a szabadság, a száguldás legtökéletesebb harmóniájával. Wanko, mint a bomba, a nyomában.

Amit a negyvenöt kg izomtömegből a fizika lehetővé tett, azt kihozta belőle. Nem adott egy hangot sem. Nem pazarolt semmit vakkantásra, vinnyogásra, ugatásra. Minden energiáját arra fordította, hogy az izmos hátsó lábaival minél nagyobb tolóerővel hagyja el a talajt, s az elsőkkel felfogta az előre zuhanó test tömegét.

Az őz a kezdeti 20 méter előnyét, a belátható 4 - 500 méteres távon, látszólag könnyedén növelte 30 - 40 méterre. A dombtetőn elegáns nagy ívű jobbkanyarral merőlegesen a forgalmas főútvonal felé fordult, s miután látta, hogy az előnye megnyugtató, vissza is vett a sebességéből, szinte csalogatva a kutyát, eltűntek a bokros mögött.



Már régen éreztem magam ennyire senkinek. Álltunk és vártunk. Féltettem és féltem. Féltettem az őzet és még jobban féltettem a kutyám.

Ifjú koromban, amikor ejtőernyőztem, megtanultam, milyen hosszú idő 5 másodperc, amíg a bekötött ugrásnál zuhanás közben a kupola kinyílik. A másodpercek most is ilyen lassan teltek. Egy perc után tudtam, hogy a főúton már túl vannak. Csattanást, fékcsikorgást nem hallottunk. Azután, már azon drukkoltam, hogy lövést ne haljak. A környékünkön a vadászok minden évben kilőnek két - három kutyát.

Azt is tudtam, ha nem is lesz lövés és egy idő után, visszafordul, a főúton újra át kell neki jönni.

Nem tudom hány perc telt el. Álltunk és vártunk. Nem gondoltam semmire. Gondolhattam volna arra, hogy mennyi pénzt kifizettem érte, amikor a kölyökkorban eladott kutyámat visszavásároltam. Arra is gondolhattam volna, hogy mennyi munka volt a kiképzése, a vizsgákra, a kiállításokra való felkészítése.

Arra is gondolhattam volna, hogy hány kiállításon győztem vele, és még hányra el szeretnénk együtt menni.

Csak egy gondolat feszített: lövést nem akartam hallani. Csak lövés ne dördüljön a közelben, mert akkor megőrülök!

Semleges nézőként akár hálás is lehettem volna a nagyszerű látványért, a felejthetetlen percért, amiben ha csak villanásnyi időben és jó kődobásnyi térben kulisszája repedésén át megmutatta magát a természet. Felragyogott, ha csak egy percre is a legbecsületesebb, legtisztább küzdelem: Ha fölbuksz, meghalsz! Ha nem, én pusztulok éhen. Nem volt alamuszi mosoly, hamis ígéret. Harc volt. A legszentebb. Nem "hírért, névért", hanem az életért.

Csak lövést ne halljak! Csak lövést ne.



Egyszer csak azon a helyen, ahol eltűnt, megjelent. Kényelmes ügetéssel közeledett felénk. Valamiféle kielégült vigyor volt a pofáján. Behívtam magamhoz. Ahogy szokott, bejött, leült elém. A nyelve kint, a szája habos, erősen zihált. Kiabáltam vele.

- Hol voltál! Mit csináltál te disznó! Nem szégyelled magad!

Ő szinte nevetett rám, mintha mondta volna: Rendben Főnök, igazad van, hiszen tudod, én mindent megteszek Neked, de ezt, neked is meg kell értened. El kell fogadnod, hiszen Te is nagy vadász vagy, ismerlek, tudom, hogy megértesz és megbocsátasz.

Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de a látszat kedvéért egy laza pofonnal elbocsátottam.

Sétáltunk még vagy két órát erdőn, réten át. Sok mindenről beszélgettünk. A kutyakiképzésről, amiről korábban gondolkodás nélkül beszéltem akár órákon át, most inkább nem szóltam többet.



Azóta is, ha jönnek a Wankohoz fedeztetni, mutatom a kiállítási eredményeit, a kiképzés fokát igazoló vizsga igazolványait, és fogadom a gratulációkat.

Arról, hogy mit ér az a kilónyi papír, ha megszólal a "VADON SZAVA", arról inkább hallgatok.