Az Isten arca

Azt mondta az Isten: alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra Teremtés Könyve 26.
Megteremtette Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtetette őket. Teremtés Könyve 27.

Krisztusban kedves Testvéreim, hallottuk az imént az Evangélium igéit, és megértettük őket. Isten a maga képére teremtette az embert, mondja az Írás. Az ember az Ige szerint Istenre hasonlít, mint ahogy Isten az emberre. A Szentírás világosan beszél, félreérthetetlenül fogalmaz. E szerint, mi emberek, férfiak és nők Isten képét hordozzuk a saját arcunkon. De, kedves Testvérek, vajon felfogtuk-e, mit mond nekünk az Ige, mit jelent mindez számunkra a mindennapi élet során és a hitéletben?

Azt kérdezte tőlem nemrég valaki: "atya, én vallásos ember vagyok, gyakran olvasgatom otthon a Bibliát. Nemrég a Teremtés Könyvénél ütöttem fel, és, ahogy sokadszorra átfutottam az ember teremtéséről leírt részt, hirtelen felötlött bennem egy zavaró gondolat. Azt kérdeztem magamtól, ha Isten valóban a maga képére teremtette az embert, akkor mi a helyzet a gonosztevőkkel? A gonosztevők is Istenre hasonlítanak?"
Első pillanatra úgy meglepődtem Testvérek, hogy nem tudtam igazából mit válaszolni ennek a hívőnek. Annyit mondtam csak, hogy valamiféleképpen kimagyarázzam magamat, és szégyenbe ne maradjon a szent eklézsia, hogy a hasonlatosság általánosságban értendő, nem vonatkozik minden egyes konkrét emberre.
A hívő tovább erősködött: "akkor énrám például vonatkozik, vagy nem vonatkozik? Tudja atya, röstellem, de nem élek valami példás életet. És, mondja csak, a szomszédom arca vajon Isten arca? Ő minden héten elmegy a templomba, de soha nem végzi el a szentgyónást és a szent áldozást, és gyakran hazudik?"
Elbúcsúztam tőle nagy sebbel-lobbal, mondván, megbeszéljük majd, meg igen, most azonban igyekeznem kell, sürgős és bokros teendőim elszólítanak, -de a felvetett probléma sokáig munkált még bennem. Aztán hallottam egy történetet, ami segített megérteni miről beszél a Szentírás, engedjétek meg, hogy elmondjam nektek ezt a történetet kedves Testvérek.

Élt Itáliában a középkorban egy neves festőművész Raffaelonak hívták. Hiteles, szép emberábrázolásai alapozták meg hírnevét. Aki látta például a Szép kertésznő című festményét, II. Gyula pápát, Baldassara Castiglianot, Francesco Maria dellát és a többi csodálatos képet, önkéntelenül is azt kérdezi magától, hogyan tudta ez a festő ilyen jól megmutatni, milyen valójában az ember?
Elment hozzá egyszer egy ifjú kollegája. Mint mindenki, ő is a mester titkára volt kíváncsi. Megmutatta zsengéit Raffaelonak. Volt közöttük porté, és egész alakos ábrázolás. A mester hümmögött, és udvariasan bólogatott. Nem tetszenek, ugye? -kérdezte a festőtanonc szorongva. A művész elmosolyodott. Te külsőleg fested le az embert, mondta, és ez kevés.
Hogyan tegyem tehát? -kérdezte megint a fiatal festő. Miként fessem le az embert, hogy olyan gyönyörűek, olyan sokat mondóak legyenek az én képeim, mint a Te képeid?
Rafaelo gondolkodott. Tudod, én minden lefestett emberben magamat festem meg! -mondta aztán.
Most a fiatal festőn volt a gondolkodás sora. Nem értem, tűnődött. Itt például ez a kép egy fiatal szüzet ábrázol. Amott, ni a másik vénembert. Látok a képek és vázlatok között katonát, csecsemőt, hajlott korú asszonyt és zsenge gyermeket. Ezek mind te lennél?!
Én vagyok, mondta Raffaelo és újra elmosolyodott.
A fiatal festő csak állt ott a műterem sarkában és hol a mestert, hol a képeket nézte. Arcán értetlenség tükröződött. Raffaelo megsajnálta. Menj haza, mondta neki. Ülj le valahol, egy olyan helyen a kertben, vagy a házban, ahol egyedül lehetsz, ahol senki nem zavar meg a gondolkodásban. Vizsgáld meg magad, milyen vagy. Először vedd a külsőségeket. Magas vagyok, vékony vagyok, a szemem kék, a hátam kicsit hajlott. Így haladj tovább. Amikor a végére értél, vedd sorra a belső tulajdonságokat. Őszintén nézz szembe magaddal, ne hallgassd el magad előtt a legkisebb hibádat sem. Ha ezzel is mind végeztél, a jó tulajdonságokat vedd számba. Ne törődj vele, hogy kevesebb ez, mint amaz. Végül gondold át magadban a jót és a rosszat, vesd össze őket, ütköztesd őket, majd a kisilabizáltak alapján fogalmazd meg magadnak magadban, milyen szeretnél lenni? Ha e szerint jársz el, kapsz egy arcot végeredményül. Legott ragadj ecsetet és ezt az arcot fesd meg!
Értem, mondta a fiatal festő. Megértettem a leckét és így fogok cselekedni.
És elment és úgy járt el, ahogy a mester tanácsolta.

Krisztusban kedves Testvéreim, Raffaello, aki olyan csodálatosan ábrázolta az embert, ember volt maga is, hibákkal, bűnökkel teli ember. De az Isten nem ember kedves Testvérek, az Isten az Isten hibák és bűnök nélkül. Az arc tehát, amit a Mindenható az Ő végtelen jóságában alkotott számunkra, --minden egyes ember arca, a gonosztevő tömeggyilkos arca is-, az Ő tökéletes szent vonásait viseli magán, az Ő szent akaratából! Isten azt akarta, hogy minden élő ember Őrá hasonlítson. Láttuk, a művész is arra törekedett, hogy minden általa megfestett emberben ő maga mutatkozzon meg, de nem külsőségekben, hanem a lélek által megmutatkozó vonásokban az egyházi méltóság, a szűz, a csecsemő és a katona arcán egyaránt. Így hát Testvéreim, azt mondom nektek, ahhoz, hogy egymást szívből szeretni tudjátok, amikor embertársatokra néztek, Isten arcát keressétek annak vonásaiban! Segítsen benneteket ebbéli törekvésetekben az őszinte önvizsgálat és az imádság, ámen.

Isten fizesse meg, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen.