A nő bizonytalan léptekkel bukik ki a lerobbant kocsma ajtaján. Tétován megáll.
Boglyas fejét, a pislákoló utcai lámpa felé fordítja.Elindul.
Az ég csendesen sírdogál.A hold szomorúan húz arca elé egy felhőfoszlányt.
Irritálja a látvány.A templomtorony vén órája rég ütötte már az éj felét,
nem jár idekint egy árva lélek sem csak ez, az egyetlenegy.
Véreres szemével az eget kémleli.
A sűrű eső belecsap arcába, patakzik nyakába.Fázósan húzza össze magát. Megy.
Azaz csak menne, mert nem olyan könnyű feladat ez mint ahogy elképzelnénk.
Egyik lábunkat a másik elé rakjuk, ezt váltogatjuk.Ennyi.
Csakhogy az az egyik, vagy másik mindig útban van,
könnyen elbotolhat az ember lánya különösen ilyen térdig sárban , zord időjárásban.
No, de nem adja fel. Rátér a gyalogútra.Valaha négyzet alakú betonlapokat raktak egymás mellé hármat.Rakhattak volna ugyanennyit széltében, hogy a megtévedt emberi állat elférjen ilyen kritikus állapotban.A test kilengése nagyobb a megszokottnál, hiába nézi, eldönti ő bizony a középső csíkon fog közlekedni,sehogy sem akar összejönni.
Hol egy házfal áll útjába, hol a gyalogutat szegélyező fasor egyike, másika.
A falba hol a fába kapaszkodva araszol tova.
Kis híd kerül útjába.Idáig már nem jutott el a civilizáció legnagyobb vívmánya,
a kikövezett járda.Sártenger várja, semmi kapaszkodó.Se házfal , sem fák.
Néhány pislákoló lámpa, imbolyog a nagy pusztaságban.
Tanácstalanul ácsorog.Belemereng a nagy magyar éjszakába.
Hova, merre tovább?Indul amerre viszi lába.
Alig lép kettőt, megcsúszik.A nagy semmibe kapaszkodik.
Lépne, de összeakaszkodik lába, elterül a sárban.
A mocskos lé , bekúszik a kabát ujjába , nyakába, rátapad , kócos hajára.
Itt a vég, gondolja, még a szemét is lehunyja.Vár, hogy mire, csak a Jóisten tudja.
Mivel segítség nem érkezik, azon tipródik, hogyan kellene felállni?
Megemeli fejét, de túl nehéznek bizonyul.
Nagy cuppanással visszahúzza a latyakba.
Oldalára hömbörödik, karjával fejét megtámassza, átfordul hasra.
Két könyökét próbálja maga felé húzni, míg tenyerét a földre tapassza.
Centiről , centire , emelkedik térdre, még sárban a fejebúbja.
Próbálja emelni, lám megtartja!
Nagy lendülettel, markában sárgalacsint gyurmázva, huppan le sarkára.
A szuroksötét égre tekint, min villám fut keresztül.
Mennyei világosság derül. a kietlen tájra,
hol birkózik anyaföld, s ember lánya, konokul, kegyetlenül.
Kezét feje felé emelve, bődül a haragos fellegekre.
-Segíts Édes Istenem!
- soha többé!
- ígérem!
A sűrű őszi eső, lassan tisztára mossa, mocskos arcát, boglyas haját, koszos gönceit,
s az ég felé kérlelve tartott két kezét.