ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

... azt mondták meg sem fogom érezni. Hogy ez teljesen rutin dolog és nem lesz semmi baj. Nem értettem, hogyan tudnak ilyen könnyen beszélni róla, amikor ez egy tragédia.
Tragédia, mert nincs más választásom, ha az ésszerű megoldásokat nézem...pontosabban ez az egy, ami most ésszerűnek tűnik...
Rajtam a köpeny, épp soromra várok, körülöttem ideges emberek támolyognak az ágyuk körül...én is az vagyok, de nem mutatom. Anyu ne lássa ezt rajtam. Épp elég neki az, hogy meg kell ezt élnie.
Talán egy kicsit ő is a sorára vár. Mintha együtt kellene ezt végigcsinálnunk. Pedig neki aztán tényleg semmi köze az egészhez, mégis itt van és támogat engem.
Apu a folyosón újságot olvas. Nyugodtnak látszik, bár a látszat néha csal.
Szívesen elszívnék most egy szál cigit, de megtiltották... szomjas is vagyok, de a baj elkerülése végett innom sem szabad.
Telnek a percek, hallom a saját szívem zakatolását...kezdem magam felspanolni...merre vagytok már? Mikor következem végre én?
Lépteket hallok...nem,nem értem jöttek... egy újabb páciens csupán, aki elfoglalja ágyát arra a pár órára,amit itt tölt. Mosolyog. Nem látszik rajta félelem. Lehet, hogy rutinos visszatérő?
Egy kedves férfihang az ajtóban a nevemen szólít.... hát eljöttek értem!
Reszkető térdekkel indulok a hang irányába, mintha egy kivégző osztag elé kellene állnom.
Az egész olyan, mintha álmodnám csupán, vagy egy kívülálló mesélné mindezt... a hátam mögött még hallom anyut, nyugtató szavakat intéz felém. Bocs, édesanya, ez most nem sokat segít...még hallom,ahogy hangja elvékonyodik...szerintem elpityeredett.
Hosszúnak tűnik a folyosó, talán sosem ér véget... a padon ülő emberek meredten nézik, hogy hova is tartok és biztos találgatják, hogy miért vagyok itt. Valószínűleg némelyek tudják is.
Megérkeztünk. Az ajtón túl fehér és zöld köpenyesek várnak rám. Halk köszönés félét mormolok feléjük és várom az utasításukat...
Hideg van, fázom... hideg az ágy is, amire feltessékelnek és eligazgatják testem.
Próbálnak oldani a helyzet súlyán és beszéltetni akarnak. Félszavakban válaszolok csupán, de többnyire igennel és nemmel.
Altatás következik aranyom, ne ijedj meg, nem érzel majd semmit! Lassan a vénámba pumpálják az anyagot...elmosódni látszik a világ...furcsán hallom a hangokat...még kérdeznek valamit,de nem tudok felelni...sötétség borul rám, semmit nem érzékelek a körülöttem zajló dolgokból. Álmatlan alvás következik...
Újra a nevem hallom, valahonnan a távolból...nehéz a szemhéjam, de valaki bíztat, hogy nyissam ki és próbáljak felállni...újra fázom és ráz a hideg... körülnézek lassan és megmozdítom a lábam...valaki átkarol és tolókocsiba segít....érdekes helyzet... magatehetetlennek és üresnek érzem magam...még mindig erős zsibbadtság van a testemben... előtör belőlem a zokogás. Először csak pár könnycsepp gördül végig az arcomon, majd megállíthatatlan folyamként maszatol össze mindent. A zöld védőruhám, az új kétkerekű járgányom, annak a kedves lánynak a ruháját, aki nyugtatni próbál és mosolyog rám... jaj,kedves... ha tudnád mit tettem! Vagy te is itt voltál, amíg én aludtam? Akkor nincs értelme nyugtatnod, hisz nem tudod, hogy mit érzek most...gyilkos lettem.
Gurul a kerekesszék velem a szoba felé, amelyben ágyat kaptam. Hangzavart hagyva magunk mögött, melyet valószínűleg a folyosón trónoló emberekből váltott ki a látvány, a szipogásom a szállítóeszközöm nyikorgása...vagy csak az én fejemben vannak ezek a hangok?
Még mindig bágyadt vagyok...és fáradt és csalódott...és dühös... dühös vagyok magamra, a világra...
Anyu ijedt arca a következő kép, ahogy a sofőröm megpróbál az ágyra segíteni....be is takargat... anyu az ágy szélére kuporodik és megfogja a kezem...megint rázni kezd a sírás...nem tudok megszólalni, csak a könnyfátyol mögül nézem szomorú arcát.
Ekkor felszakad belőlem egy mondat, mit oly sokszor szerettem volna neki elmondani...
- Szeretlek, anya!